I. Fejezet

 

 

 

 

A nevem Kuchiki Sakura. Hosszú rózsaszín hajam és rózsaszín szemem van. Az átlagosnál, talán kicsivel alacsonyabb vagyok. Ez eléggé zavaró volt, főleg, hogy mindenki törpikének hívott, de leginkább a bátyám. A bátyámmal, Byakuya onii-sannal sokat játszottunk és nevetünk. Bár sajna ezt az oldalát, a nagypapi – aki a 6. osztag kapitánya – előszeretettel próbálta kinevelni belőle. E cél elérése érdekében, megpróbált elválasztani minket. Amíg ő edzett, addig én illemtani órákon vettem részt, nehogy zavarjam az edzést. De semmi sem szedte kedvünket, bár nem töltöttünk olyan sok időt együtt, de amikor együtt voltunk, olyankor mindig sokat nevettünk. Nem törődtünk az idővel, csak arra, hogy minél jobban kihasználjuk. Ilyenkor ő is olyan volt, mint egy másik gyerek az ő korában. Viszont a nagypapi nevelésének köszönhetően, mással olyan hideg volt, mint a jég. A kapitány szerint ez a viselkedés való egy nemeshez és nekem is példát kéne venni róla. Mikor elfordult onii-san kinyújtotta rám a nyelvét. Erre én is, de pechemre pont ekkor fordult vissza a nagyapa. Úgy hogy mehettem büntire. De el kellet fogadnom, hogy a bátyám a klánunk következő vezetője. Ennek ellenére sose tetszett az a jégcsap modora, ezért előszeretettel piszkáltam a Jég királyfi névvel. Erre persze egy jó kis fogócska, vagy csikizés volt a válasza. Egészen addig, míg a nagypapi meg nem látott minket. Ilyenkor persze jött a szokásos fejmosásával, hogy „Egy igazi nemes nem viselkedik így!”, meg bla-bla-bla. A bátyó erre mindig elszégyellte magát, én pedig majd’ halálra nem untam magam. Vagy éppen arra törekedtem, nehogy elnevessem magam, onii-san bűnbánó arckifejezésén. Hát, nem sokszor látni, hogy őt dorgálja valaki, ő pedig csendben, megalázkodóan tűri. Az agyzsibbasztó beszéd után újra Jég királyfivá változott, és elment edzeni valami Yoruichivel. Én pedig mehettem illemtanra, mivel még kicsi voltam a harchoz, és saját zanpakutom sem volt.

De egyszer történt valami váratlan. Már napok óta nem tudtam aludni, mert egy furcsa hangot hallottam. Egyszer aztán megelégeltem és elindultam megkeresni a hang forrását. Utam, a hátsó udvar közepén lévő cseresznyefához vezetett. A törzsének nekitámasztva ott volt egy zanpakuto. Elképedve néztem. Majd újra hallottam a hangot, de most tisztábban

-          Gyere, gyere közelebb…

Odamentem és remegő kézzel megfogtam.

-          Ne félj. Na rajta, húz ki…

Kihúztam a kardot a hüvelyből és ekkor eltűnt minden. Egy tavaszi réten találtam magamat. A szél lágyan fújdogált, egy kis patak hangját is hallottam. Egy közeli dombon, egy hatalmas cseresznyefa állt, s lehullott virágszirmait felém sodorta a szél.

-          Gyere - hallottam újból, immár teljesen tisztán egy lány hangját.

Oda is sétáltam. Egy gyönyörű lány ült a fa tövében, kezeiben egy-egy legyezőt tartott. Hozzám hasonlóan rózsaszín haja, és szeme volt. Bőre fehér, akár a porcelán. Fehér kimonóján rózsaszín virágok díszelegtek. Talán így nézhetett ki egy igazi nemesi kisasszony. Vajon nekem is így kéne kinéznem? Ezt várnák tőlem?

-          Örülök, hogy végre találkoztunk, Sakura.

-          Ki vagy te?

-          Én? – s halkan kuncogott. Nevetésének hangja, akár egy hangjáték. – Én te vagyok. A belső éned, aki a kardodban lakozik. A nevem Hanabira. Mostantól kezdve ideje lesz hozzálátnunk az edzéshez.

-          Cho… chotto matte! Ez nekem túl sok!

-          Ne félj! Tehetséges vagy! Hipp-hopp erős shinigami válik majd belőled!

-          Honnan veszed?

-          Először is: mert már, mint említettem, én a te részed vagyok, ergo jobban ismerlek téged, mint te magadat. Másodszor: talán te vagy az első shinigami, aki elsőre meghallotta a zanpakotója nevét. De ettől függetlenül keményen meg kell küzdened a shikai és még többet a bankai eléréséhez. Holnaptól kezdődik az edzésed! Úgyhogy feküdj le korán! Spuri az ágyba! Egy-kettő!

-          Hai!

A környezet visszaváltozott, újra a birtokon voltam, legalábbis lélekben. A testem valószínűleg eddig is itt volt. Ezúttal viszont jobban szemügyre vettem a kardot. A keresztvasa négy virágsziromból áll, markolatából egy szalag lógott és az egész kard mindenestül rózsaszín volt. Gyönyörű volt. Újdonsült örömben visszadugtam a kardot, és rohantam vissza a házba. Sajnos nagy sietségemben nem vettem észre a velem szembejövő személyt, így nekiszaladtam. Egy kemény mellkasnak ütköztem, majd lepattantam és elterültem a fűben.

-          Áú – nyögtem fel. – Gomenasai! Nem figyeltem.

-          Mit keresel itt Sakura? Már rég aludnod kéne.

-          Na-nagypapi! Én hát… Ööö…

-          Kuchiki-taicho!

-          Hai! Gomenasai! De… de nézd – mutattam felé a kardomat. – A saját zanpakutom. Most már én is edzhetek, mint nii-sama?

Elképedve nézte újdonsült fegyverem.

-          Mi a neve?

-          Hanabira.

-          Honnan tudod?

-          Ő maga mondta.

Újra ledöbbent, majd gyorsan rendezte arcvonásait és kimérten válaszolt.

-          Jól van hát. Holnaptól Byakuyával edzhetsz. De ha egyetlen panaszt is hallok rólad, akkor nagyon ki fogsz kapni! Most pedig indulás aludni!

-          Hai! – Azzal már szaladtam is be a házba.

Nagyon boldog, s izgatott lettem. Nem is tudtam aludni valami sokat. Másnap örömmel meséltem nii-samának a történteket. Persze, neki az egészet, töviről-hegyire. Délután együtt mentünk edzeni. Yoruichi-san nagyon jófej, kedves és vicces volt. Egy idő után viszont csak ketten folytatták, én pedig csak nézhettem. Yoruichi ezt látva, megsajnált és azt mondta, hogy holnap lesz egy kis meglepetése.

Másnap teljesen lázba jöttem, hogy mi lehet, a meglepi. Kiderült, hogy egy másik tanítványát, Soi Fongot hozta el. Így edzettünk négyesben, majd kétfelé váltunk. Először kicsit irritált, hogy egy nálam nem sokkal idősebb lány tanítson, aki ráadásul teljesen maximalista és nagyon keményeket üt. De neki hála, rövid idő alatt a közelharc mestere lehettem. Az eleinte oly rideg lány szépen, lassan feloldódott a közelemben. Néha még az is megesett, hogy elnevette magát. Nagyon megkedveltük egymást, és jókat beszélgettünk. Persze, nem olyan lányos dolgokról, hanem az edzésterveinkről, a céljainkról, én a nemesi élet hátrányairól, míg ő a Yoruichi-sannal való életéről és a Lelkek Városáról. Tudni illik, én sose hagyhattam el a birtokot. Hál’ istennek jó nagy volt, de így a birtokon kívüli életet nem ismerhettem, se azokat az embereket, akik a birtokon kívül élnek, leszámítva a nemeseket, akik néha eljöttek hozzánk ebédelni.

Egyszer viszont Yoruichi se szó, se beszéd nélkül eltűnt. Soi Fong néha még ezek után is átjárt, s néha még itt is aludt, persze csak, ha a nagypapi nem volt itthon. Nagyon megrázta mestere eltűnése. Sokat vigasztaltam, ami összeesésig tartó edzéseket jelentett általában. A bátyámmal kissé meglazult a kapcsolatom, ami a drága nagypapánknak volt köszönhető. De a sok edzésnek hála, megtanultam a kardom shikai formáját.

-          Táncolj a szélben, Hanabira! – Kiáltottam, s erre kardom két legyezővé alakult.

Ahogy suhintottam vele egy jó nagyot, abban a vonalban, a szél penge élessé vált, s a támadás irányába csapódott. A gyakorláshoz fákat használtam, azokat próbáltam kidönteni. De sajna azt, hogy milyen erős legyen a támadás, nem tudtam szabályozni. Nii-sama szerint, nem elég pontos a vezényszavam. Néha beszélgettem Hanabirával, mire ő egyetértett Byakuyával. Még több és több edzés következett, de sajna Soi Fong nélkül, mivel ő csatlakozott a 2. osztaghoz. A felszabadult időmet igyekeztem a bátyámmal tölteni, persze, ha épp nem a nagypapival volt. Szerencsére megengedte, hogy nii-sama segítsen az edzésben. Így megtanultam a kardom shikai alakjának minden titkát. Ahhoz, hogy két legyezővé váljon: Táncolj a szélben, Hanabira! A leggyengébb támadás: Első tánc: Az Orchidea Tánca! Közepes támadás: Következő tánc: Az Őszirózsa Tánca! Végső tánc: A Liliom Tánca!

Egyszer aztán, mint minden korombéli lány, én is szerelmes lettem. Persze ez eléggé plátói volt, elvégre egy nálam sokkal idősebb férfiba szerettem bele. Egyszer a nagypapi itthon hagyott egy fontos iratot, amire szüksége lett volna. Ezért üzenetet küldött, hogy valaki vigye el neki. Kikönyörögtem, hogy én vihessem el neki. Nii-sama épp az Akadémián volt. Én pedig még sosem voltam a birtok falain kívül, leszámítva az edzéseket, de olyankor csak egy kihalt erdős részre mentünk. Írtam Kuchiki-taichonak, hogy délutánra beviszem a papírokat. Ettem egy-két falatot ebéd gyanánt. Olyan izgatott voltam, hogy csak, na! El is indultam megkeresni, hogy merre lehet a 6. osztag, de sajnos nem találtam. A végén rá kellett jönnöm, hogy eltévedtem. A többi halálisten, látva lélekölő kardomat és nemesi ruhámat, nem kérdezősködtek. Már legalább egy órája kóvályogtam, mikor úgy döntöttem, hogy felmászok egy magas fára, és onnan nézek körül. Fel is jutottam, de ettől sajna nem lettem okosabb. Ráadásul a nagy nézelődésbe, észre se vettem, hogy egy gyenge ágra léptem, és letört alattam.

-          Ááá! – sikítottam. Szemeimet összeszorítva készültem a kemény földet érésre, elvégre egy kb. öt méter magas fán voltam.

De a nagy puffanás mégsem következett be. Helyette két gyengéd kar kapott el. Lassan nyitottam ki pilláimat. Egy elképesztően helyes srác láttam meg. Zöld szemei aggódóan és szemrehányóan néztek rám, kócos, lila tincseivel a szél játszott.

-          Jól vagy, kislány?

-          I-i-igen! – dadogtam. – Mármint… hé! Nem vagyok kislány!

-          Ha-ha-ha! Dehogynem! Egy védtelen kislány – azzal lerakott a földre, én pedig szembefordultam vele.

-          Ch, csak ne becsülj le! Sokkal erősebb vagyok ám, mint amilyennek látszok!

-          Persze-persze – mondta legyintgetve. – Na, és mit keres itt, egy Harcos Hercegnő? Ha-ha!

-          Ha-ha, nagyon vicces! – Mondtam duzzogva, amin ő csak tovább nevetett. – Amúgy, Kuchiki-taichot keresem, néhány fontos papírját a birtokon felejtette. Hozzá igyekeztem, csak hát… izé…

-          Eltévedtél?

-          Nem, csak… nem tudom pontosan, hogy hol vagyok.

-          Vagyis eltévedtél.

-          Nem!

-          Ah, ez a nemesi büszkeség! Le se tagadhatnád, hogy Kuchiki vagy– mondta cinikusan.

-          Nem-tévedtem-el.

-          Tudod, hogy most hol vagy?

-          Hát ööö… egy nagy fa alatt!

-          Mily pontos megfogalmazás! Amúgy, a 13. osztag területén. Én vagyok a 13. osztag hadnagya, Shiba Kaien.

-          Az én nevem Kuchiki Sakura. Örvendek.

-          Örülök, hogy megismerhetem, Hercegnő! – Azzal féltérdelésbe ereszkedett és lágyan kezet csókolt

Hű, apám!  Milyen helyes, édes, finom pasi! Menten elolvadok. Amikor ajkaival bőrömhöz ért, kellemes bizsergés járta át a testem. S csókja utólag is égette a bőröm. Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír. Nem tudtam a szemébe nézni, ezért gyorsan elfordítottam a tekintetem. Ezen ő jót nevetett, és egy barackot nyomott a fejemre.

-          Na gyere, Hercegnő. Elviszlek a vén jégcsaphoz.

A megnevezésén jót kuncogtam.

Előzetes:

A szörny felordított, mikor eltaláltam. De sajnos csak súrolta, ijedtemben ugyanis még célozni is elfelejtettem. A szörny most még dühösebben közeledett felém, én pedig villámlépésekben menekültem előle. Hamarosan lehagytam, én pedig megálltam, hogy kifújjam magam. A démonmágia rettentően kimerített. Még használnom sem lenne szabad, nehogy kinullázzam véletlenül a lélekenergiám. De sajna majdnem ez a kis pihenő lett a vesztem. Hirtelen

Oldal: Fejezet 1
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat