Karakura városában már rég leszállt az éj. A város és lakói mégsem leltek nyugovóra. Hogy is aludhatott volna most bárki is nyugodtan, mikor a Wild Cats hamarosan itt fog fellépni? Hogy, mi? Ti még nem hallottatok a Wild Catsről? Nos, akkor bemutatom őket: ők a legfiatalabb és legsikeresebb zenekar egész Japánban. Az énekesük: Fujin Neko (17), a gitárosuk: Takashi Shinji (18), a basszusgitárosuk: Tanaka Aido (19), a dobosuk: Kato Kain (15). Bombaként robbantak be a zeneiparba. Alig egy év alatt egész Japán megismerte a nevüket. Rengeteg japán városban léptek már fel, de mégis, Karakura városa állt a legközelebb a szívükhöz. Hogy miért? Mert itt kezdődött minden. Itt születtek, s itt találkoztak. Bár, akkor még koránt sem voltak ilyen jók. Tisztában voltak azzal is, hogy itt nem tudják valóra váltani az álmukat, hogy profi zenészek lehessenek. Ezért kénytelenek voltak Tokióba menni. De, most újra itt lehetnek. Szívük mélyén mind érezték, hogy ez most nem olyan lesz, mint máshol. Most ott fognak fellépni, ahol minden kezdődött. Ismeretlenekként hagyták el a várost, és senki sem jött el a búcsúztatásukra. Most viszont, mindenki ismeri a nevüket, és szinte az egész város itt van, hogy őket láthassa, hallhassa.

Nagy volt a nyüzsgés a színpad előtt.

-          Jaj, Ichigo. Olyan izgatott vagyok! De áruld már el, hogy sikerült az első sorba jegyet szerezned? –Kérdezte egy dús keblű, vöröses hajú lány.

-          Tudod, apa kapta az egyik betegétől. De, mivel ő egy konferencián van, és Karin meg Yuzu még túl kicsik, így elkértem tőle a jegyeket, és gondoltam együtt eljöhetnénk… - mondta fülig pirosan a narancssárga hajú, barna szemű, Ichigo nevű srác. De korántsem ez volt az igaz. Az igazság az volt, hogy az apja csak azzal a feltétellel adta oda a jegyeket, ha Orihimével megy el a koncertre. (Hátha végre összejönnek.)

-          Jaj Ichigo! Olyan kedves tőled.

-          Aha.

-          Hé! Ichigoooooooo – kiáltotta egy srác, s már készült letámadni a srácot, de ő egy ügyes manőverrel kikerülte, így az jól pofára esett. – Miért? Miért vagy ilyen kegyetlen?

-          Jaj, haggyá’ má’ Keigo.

-          Sziasztok – köszönt rájuk egy rövid, fekete hajú lány.

-          Jaj, szia Tatsuki – ugrott egyből a lány nyakába Hime. – Hogy-hogy ti is itt vagytok?

-          Keigo kapott két jegyet és mivel te Ichigóval jöttél, így engem hívott el – vázolta fel a helyzetet a lány.

-          Tök jó, hogy mind együtt lehetünk – ujjongott Hime. Nézzétek! Mennyien vannak!

-          Hát, ja. De, ha azt nézzük eléggé híres a banda – mondta Ichi.

-          Nem csak híresek! – vágott közbe Keigo. – hanem jók is! Ráadásul az énekesük, Neko-chan, annyira aranyos! – áradozott a srác.

-          Ki? Az a kis tökmag? Na ne nevettess! Az csak egy kislány!

-          Na de Ichigo! Az a lány két évvel idősebb nálunk – ellenkezett Tatsuki.

-          Ch, ki nem nézné az ember belőle. Olyan… kicsi.

-          Lehet, hogy alacsony, de vannak részei, amik igazán… figyelemre méltóak – mondta perverz mosoly kíséretében Keigo, mire Ichigo jól fejbe vágta.

-          Ne itt éld ki a perverz hajlamaidat, idióta.

-          Olyan kegyetlen vagy. De valld csak be!  Ha mondjuk össze lennél zárva vele egy sötét szobában, akkor…

-          Kussoljál már! – kiabálta a narancs, fülig pirosan. Mert hát, valljuk be… tényleg jól nézett ki a csaj. Hosszú, rózsaszín haja, jégkék szemei, macskás pupillái igazán különleges külsőt kölcsönöztek neki. Magasságához mérten (mely nem volt valami nagy), igazán formás mellei, kerek feneke, s karcsú testalkata volt. És hát… azért Ichigo is csak férfiből volt, na. Mielőtt még viszont jobban belegondolt volna a sötét szobás dologba, Hime felsikított.

-          Nézzétek! Kezdődik! – mutogatott a színpad felé. És valóban, a fényeket leoltották, s mindenki lélegzet visszafojtva várta, hogy végre elkezdődjön a koncert.

15 perccel ezelőtt, a színfalak mögött

-          Hé, Neko-chan! Te nem izgulsz? – kérdezte egy szőke hajú, kék szemű srác egy fotelben ugrálva, a kanapén elterülő lánytól.

-          Jaj, nyughassál már Shin! És ne hívj Neko-channak! – mordultam rá. Merthogy, én voltam a híres Fujin Neko. Utáltam, ha úgy bántak velem, mint egy gyerekkel, csak a méretem miatt.

-          Na! Ne mond már, hogy te nem izgulsz! Elvégre, most végre itt vagyunk! Ahol minden kezdődött!

-          Ch, engem aztán nem érdekel! Felőlem akár Alaszkában is játszhatnánk. A fellépés az fellépés. A lényeg az, hogy tökéletes legyen – mondtam fagyosan.

-          Jaj, ne legyél már mindig ilyen hideg, Neko. Shinnek most igaza van. Mind izgulunk – vágott közbe egy barna hajú, barna szemű srác.

-          Te is inkább kussoljál be, Aido. Mielőtt még közelebbről is megismerkednél a jobb öklömmel.

-          Ma a szokottnál is ridegebb vagy. Szerintem, srácok, a mi kis házi kedvencünknél ez lehet az izgalom jele – jegyezte meg mosolyogva egy fekete hajú, fekete szemű srác.

-          Ne akarj idő előtt meghalni, Kain – sziszegtem dühösen.

Közben egy idősebb fickó lépett be a kis szobába.

-          Gyerekek, indulás a színpadra! 5 perc, és kezdünk. Nem kell izgulni, csak nyugodtan.

-          Ne aggódjon producer bá. Neko-chan ridegsége, még egy vulkánt is lehűtene – viccelődött Shin, mire mind nevetésbe törtek ki. Mind, kivéve engem.

-          Ha fel akarsz lépni, azt ajánlom, fogd be a szád, humor mester – szóltam fenyegetően.

S, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, fel is ültem. Na, erre már mind csöndben maradtak. Hát igen. Mindenki tudta, hogy nem szokásom a levegőbe beszélni. A legutolsó ember, aki megpróbált viccelődni velem, a kórházban végezte. Az egyik kellékes srác volt. Megpróbált viccesnek tűnni, de nem jött össze neki. Még perelni sem mert. Hát igen. Ha begurulok, olyankor már a tekintetem is gyilkos fegyver.

-          Főnök, két perc és kezdünk – kiáltott be egy lány. Erre felálltam, hajamból kivettem a csatot, s így hátamra omlott hosszú hajam. A kapucnimat - melyen volt két macskafül -, a fejemre húztam, s elindultam a színpad felé. Mind utat engedtek nekem. Hát igen. Tudják, hogy ki itt a főnök.

-          Gyerünk, Neko-chan, srácok! Adjunk bele mindent! – kiáltott fel Shin. Fájdalmasan mordultam egyet. Talán ő az egyetlen élő ember, aki nem félt tőlem. Persze, ő is be szokott tojni tőlem, ha pipa vagyok. De mint most is, ez csak néhány pillanatig, max néhány percig tartott.

Lassan mind elindultunk a színpad alá. Igen, alá. A műsor úgy indul, hogy a fényeket lekapcsolják. Majd jó sok füstöt engednek, és lassan felemelkedünk. A srácok a hangszereik, míg én a mikrofon mögött érkezek meg. Annyi fény lesz közben, hogy ki tudják venni az alakjainkat. Majd hirtelen kigyúlnak a fények, és elkezdődik a koncert. Beálltunk a számunkra kijelölt helyre, és vártuk, hogy végre megmozduljon alattunk a színpadnak az a kis része, mely hamarosan felemelkedik.

Miközben elkezdtünk emelkedni, éreztem, hogy a pulzusom közel a 200-at veri. Na igen. Kívülről lehet, hogy hidegnek tűnök, de legbelül nekem is vannak érzéseim. 120°%-ot akartam nyújtani. Mihelyst felértünk, a mikrofonhoz hajoltam és belekezdtem:

-          Fiúk-lányok. Ma megmutatjuk nektek, hogy mi az igazi vadság! – kiáltottam, majd kigyúltak a fények, s bele is kezdtünk a koncertbe.

Ichigo elbűvölve nézte a felbukkanó lányt. Fekete tornacipőt viselt, rózsaszín cipőfűzővel. Térdig érő, rózsaszín-fekete csíkos zoknit, mini, fekete farmert, rózsaszín övvel, melyekből két oldalt egy-egy lánc lógott, egy mintás toppot, és a már jól ismert kapucnis pulcsit. Felvezényelte a zenekart és már el is kezdődött a koncert.

-          Yeah! Yeah!

Gyerünk tovább!

Hej!

Baby, egyedül vagyok

Elfeledhetetlen, esős napon

Üldözöm az árnyékod

Amely végtelen, mint a homok

Minden éjjel sóhajtok

Sikítok, mint egy kisgyerek és sírok

Egy vihar a keserűségtől

Istenem, kérlek… kérlek, bocsásd meg bűneim

Nincs többé értelme élnem

Előttünk az azúr fényben

Áramlik tovább

Meg van az esélyed

Meg van az erőd

Ismerd meg és légy hű magadhoz

Megmutatom az életem

Megmutatom a szerelmem

Megmutatom neked mindenem, yeah, yeah

Változz!

Jobb, ha elérsz

Ne változtass, maradj önmagad

Megmutatom az erőm

Megmutatom a szeretetem

Megmutatom neked mindenem, yeah, yeah

Baby, ne aggódj

      Yeah! Yeah!

Az első szám után jött a következő, majd a következő. Végül jött az utolsó szám.

-          Elérkeztünk a műsorunk végéhez. Az utolsó számunk következik. Ez egy nagyon különleges szám. Gondolom, mindenki volt, vagy akár most is szerelmes. Nos, a következő szám nekik szól.

 - Elértem a kék eget

   Mely színes léggömbökkel volt tele

   Majd eltűntek a fellegekben

   A képek, mely el nem éri őt

   Egyedül vagyok

   Nem volt hova mennem

   És akkor csendben megfogtad a kezem

   Csillagtalan éj

   A múlt árnyéka nem jön el

   Csak melegséged szerettem volna érezni

   Könnyek hullnak alá

   Még, ha csendben el is voltam veszve

   Fognám még a kezed!

Ichigo egész végig a lány arcát nézte, s a kék szemeket, mely megannyi érzést tükrözött: fájdalom, szerelem, szeretet… De, igazából a hangjával tudta kifejezni a valódi érzéseket. Biztos, hogy neki köszönhette a zenekar azt, hogy idáig jutott. Ez nem is volt kérdés. Bár Ichi nem értett a zenéhez, de még ő is látta, hallotta, hogy milyen tehetséges is ez a lány. Ráadásul minden daluknak a szövegét ő írta. Az egyik riporton azt nyilatkozta, hogy csak azt tudja elénekelni, amit ő írt. Mert azokat tudja, hogy képes megérteni, átérezni, vagy már átélte.

-          Köszönjük, a lelkes fogadtatást! Jó éjszakát, mindenkinek! – Kiáltottam, majd integetések közepette levonultunk a színpadról.

-          Ez király volt! – ujjongott Shin. – Eszméletlen voltál, Neko-chan!

-          Tudom, én mindig ilyen vagyok – azzal gyorsan rágyújtottam.

-          Na de cicus! Ugye tudod, hogy ez árt annak a szép kis hangodnak? – Cukkolt Kain.

-          Ugye tudod, hogy az öklöm meg árthat annak a szép kis fejednek? – Vágtam vissza. Egyből csöndben is maradt.

-          Gyerekek, fantasztikusak voltatok. Van kedvetek elmenni valahova? Én fizetek mindent! – Ajánlotta fel a producerünk.

-          Jaj, hagyja már ezt abba. Csak arra utazik, hogy meghosszabbítsuk a szerződésünket – vázoltam fel a tényeket hidegen. Arcáról lefagyott a mosoly. Hát igen, ez is betalált. – Két hónap múlva lejár. Addig azt ajánlom, hogy találjon ki egy szép kis összeget, amivel maradásra akar bírni minket. Mi addig az új albumon fogunk dolgozni. Jó éjt! – Azzal elnyomtam a csikket, és elindultam a nemrégiben bérelt ház felé.

-          Hé, Neko-chan! – Kiáltott utánam Shin. Hátrafordultam, kíváncsi vagyok, mit akarhat. – Ne kísérjelek haza? Veszélyes ez a környék ám éjszaka. És ha félsz, akkor akár ott is aludhatnék veled, meg…

-          Ha még sokáig szeretnél élni, azt ajánlom, ne folytasd. Tudok vigyázni magamra.

-          Tudom én azt! Én kis shinigamim – válaszolta mosolyogva, majd egy gyors puszit lehelt a homlokomra, és távozott. Én is megengedtem egy kis mosolyt, majd elindult eredeti célom felé.

-          „Hmm… shinigami. Régen milyen büszke is voltam, mikor valaki így hívott. De most már, nem jelent semmit.”

Oldal: I. A koncert
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat