Ahogy Zerot követve mentem az osztályterembe, mindenki megbámult. A lányok csodálva és féltékenykedve, amíg a fiúk nyálcsorgatva. Eléggé idegesítő volt, mit ne mondjak. Az még nem rossz, ha megnézik az embert (jelen esetben vámpírt), de nem kéne bámulni. Basszus, ezek még hírből se hallottak az illemről? Nekem kiskoromba betéve kellett tudnom az illemszabályokat. Ezek meg itt leplezetlenül bámulnak, ráadásul még össze is súgnak a hátam mögött, meg… na ez már mégis csak sok! Mutogatnak! Mu-to-gat-nak! Rám, vagy utánam. ÁÁ! Megőrülök. Mivel vámpír vagyok, így az érzékszerveim sokkal jobbak, így tisztán hallottam, hogy miket beszéltek, vagy ki mutogatott.

-          Te, látod azt a csajt? Biztos egy új diák! Milyen szép! – mondta egy srác.

-          Ch, a nagyképű kis csitri! Látod, hogy riszálja magát? – jegyezte meg egy lány.

-          Azta, milyen szép! Bárcsak egy ilyen barátnőm lenne! Szerinted járna velem? – ábrándozott egy fiú.

-          Milyen ruha van rajta? Ez még nem hallott az iskolai szabályzatról? Hogy van képe ilyen kihívó ruhát felvenni? Magamutogató liba! Fogadni mernék, hogy még a melle sem igazi!

Na itt pattant el a cérna. Hogy merészeli? Már megfordultam és készültem leordítani a fejét, de ekkor egy erős kéz ragadott meg. Felnéztem és Zero gúnyos mosolyával találtam szembe magam.

-          Nem kéne már az első napon jelenetet csinálnia, hercegnő. Ráadásul eléggé nehéz lenne megmagyarázni, hogy hogyan hallhattad meg. Gyere, menjünk – suttogta halkan a fülembe, hogy csak én halljam, majd húzott egyet a karomon és én kénytelen-kelletlen követtem.

 Ezt a jelenetet is sokan figyelték. Idegesített és bántott, hogy ismeretlenül megbélyegeztek. Tény, hogy eléggé kihívó volt az öltözékem: egy rövid, éppen csak, hogy eltakar valamit fekete szoknya, rövid ujjú, köldök aláig érő fehér blúz és fekete topánka. De ez akkor sem elég ok arra, hogy csak úgy ilyen jelzőkkel illessenek. Zero gondolom jót mulatott a szenvedésemen. Hát tényleg csak játszott ott velem. Én már pedig kezdtem… Nem, nem! Térj észhez kislány! Ő is csak egy pasi, nem jobb Kurannál. El kell fogadnom, az igaz szerelem nem létezik. Csak magamra számíthatok, és ez sose fog megváltozni…

Az előadó teremben a legfelső sorba ültünk le. Senki nem ült le mellénk, így egyedül bitorolhattuk a bal oldali sort. Az óra eseménytelenül telt. El kell ismerni, Zero eléggé érdekes módon értelmezi a közös munkát. Odaadta az összes könyvét, ő pedig nyugodtan aludta végig az összes órát. Én a saját füzetembe – merthogy ilyet is hoztak nekem azok a talpnyaló vámpírok – jegyzeteltem. Az alvását persze büntetéssel jutalmazták. Én végigbírtam az egészet. De eléggé fáradt voltam. Yagari-sensei végig rajtam tartotta a szemét. Nem bízott bennem. Láttam, hogy nincs ínyére, hogy a nappali tagozatba csatlakozhattam. Gondolom azt remélte, hogy a diri majd ellenezni fogja. Na, ezt nevezik szívásnak. Belőle is csak úgy áradt az irántam érzett gyűlölete, de nem annyira töményen. Amikor tekintetünk találkozott, mintha meg-megingott volna. Remélem, elérem azt, amikor már majd megbízik bennem.

-          Amíg a büntetésen leszek, addig add le a méreteidet a portán, a könyvrendeléssel együtt. Utána várj türelmesen a szobában, érted megyek. Délután lesz a teremcsere. Nem lesz könnyű munka, ha gondolod, feküdj le egy kicsit. Egész éjszaka őrködnünk kell.

-          Hai. Addig is, szia.

Azzal integettem, és elindultam. A portán gyorsan végeztem, onnan mentem a szobába. Persze, az elővigyázatosság kedvéért az ablakon keresztül mentem. Lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni. Olyan mélyen aludtam, hogy észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobába.

Kaname se este, sem napközben nem tudott aludni. Nyugtalanította a tudat, hogy szerelme itt van, tőle nem messze, mégse tehetett semmit. Végig rá koncentrált, hogy érezhesse, mikor hol van. Amikor rájött, hogy Zeroval van egy szobába, nagyon dühös lett. Elhatározta, ha egy újjal is hozzáér a lányhoz, azon nyomban megöli. Aztán elgondolkozott a múlton, amikor még semmi bajuk sem volt, rájött, hogy Risa egyedül van a szobájában. Az energia áramlásából ítélve éppen alszik. Fel is pattant, hogy megnézze. De hirtelen megtorpant. Valaki bement hozzá. Méghozzá nem is akárki: Aido. Azaz idióta, meg mit keres ott nála?

Milyen gyönyörű – álmélkodott magában Aido. Nem csoda, hogy inkább őt akarták elvenni, mintsem a nővérét. Látta az ő portréját: eléggé sötét egy csaj. Ezzel szemben, Risa olyan kis ártatlan, annyira törékeny. Ha nem lenne köztük az a rangbéli különbség, gondolkozás nélkül kikezdene vele. De nem teheti, a lány mégiscsak egy hercegnő, ő pedig csak egy nemes. De ha ő itt van, akkor minden gond nélkül átvehetné a hatalmat. Bár így a Tanács megszűnne. Megbabonázva nézte Risát. Arcából kisimította a zavaró tincseket. Egy halk sóhaj hagyta el a lány száját, s ajkai résnyire kinyíltak. Egy darabig még nézte a kívánatos ajkakat, majd lassú, óvatos mozdulatokkal lehajolt hozzá. Egy ideig saját ajkaival cirógatta a lányét, s közben magába szívta a bőréből és hajából egyaránt áradó rózsa illatot. Nyelvével lassan végignyalt a lány ajkain, mire azok még jobban szétnyíltak. Újra megcsodálta tökéletes arcát, majd mikor már készült megcsókolni, egy kar megragadta. Az energiájából ítélve már tudta, ki az illető. Felnézve a mindentudó barna szemekbe, halkat sóhajtott. Nem mondtak semmit. Beletúrt szőke hajába, majd elindult vissza a holdpavilonba. Akatsuki lesajnálóan rázta a fejét, majd követte barátját. Utálta a dajkát játszani, de nem volt más választása. Kedvelte Aidot, és ezért néha áldozatokat hoznia.

Álmomban egy férfi - kinek nem láttam az arcát – kedvesen simogatott, ajkaival enyéimet cirógatta, nyelvével lágyan végigsiklott enyéimen, de a várva várt csók nem történt meg. Megsimította arcomat, s én a nevén akartam nevezni, de nem tudtam. De miért?

Erős rázogatásra ébredtem, s egy idegesítő hangra.

-          Gyerünk már, kelj fel. Nem érünk rá egész nap! Perceken belül megkezdődik a teremcsere! Gyere már!

-          Oké-oké. Már fent vagyok – morogtam, majd gyorsan rendbe szedtem magam és elindultunk.

Gyorsan elértünk a Hold Pavilonhoz, nekem pedig leesett az állam. Sikongató lányok hangjai zengte be a kaput. Jesszusom, ezek nem szégyenlik magukat? Ez annyira ciki. Zero hangját hallva egyből két oldalra tömörültek, és félve néztek a jégszívű srácra. El se tudtam képzelni, hogy itt mi szükség rám. Egy-két bátortalan lány, aki megpróbált kiállni a sorból helyreigazítottam, mire szúró pillantások ezreivel találtam szembe magam. Egyik oldalra beálltam háttal a lányoknak, kezeimet oldalra kinyújtva jeleztem, hogy nem mehetnek elém. Zero csak beállt a mások oldalra tolódott lányok elé. Az ottani lányok meg se mertek szólalni. Majd lassan kinyílt a kapu. A mögöttem lévő lányok megelevenedtek, nekem pedig nagy erőfeszítésembe tellett visszatartanom őket.

-          Kaname-senpai!

-          Aido-senpai!

-          Shiki-senpai!

-          Ichijo-senpai!

-          Kain-senpai! – sikongatták.

Az estisek egyenruhája ugyan olyan volt, mint a nappalisoké, leszámítva, hogy az övék fehér volt. Legelőször egy szőke srác jött ki a kapun, aki kedvesen integetett a rajongó lányoknak, és néha még kacsingatott is. Egy lány erre el is ájult. Ez annyira gáz. Aztán találkozott a tekintetünk. Hosszasan meredtünk egymás szemébe, majd lágyan elmosolyodott és odajött hozzám. Egyik kezemet megfogta, meghajolt és kezet csókolt. Na, végre egy úriember.

-          A nevem Hanabusa Aido. Örvendek a találkozásnak, kedves…

-          Risa.

-          Risa-chan. Milyen szép neve van. Remélem, még látjuk egymást.

Azzal el is ment. A lányok kis híján megöltek a tekintetükkel, én pedig értelmetlenül néztem a srác után. Ezek után egy másik szőke srác köszönt nekem, valami Ichijo. Kedvesen fogadtam, nyilván tudják, hogy ki vagyok. Egy vörös hajú, kék szemű srác, unatkozó tekintettel meredt rám, ahogy a mellette haladó szőke lány is. Egy magas, vörös hajú srác, rosszallóan csóválta a fejét, Aido viselkedését látva. Még egy pár estis jött, de ők teljesen hidegen hagytak. Aztán pedig jött ő. Sokkal magasabb, és férfiasabb lett. Barna hullámos fürtjei a válláig értek, barna szeme kedvességet tükrözött. Mikor találkozott a tekintetünk, mintha megállt volna az idő. Érzések ezrei kavarogtak bennem. Még utólag se tudnám megmondani, hogy hány percig lehettünk így. Zero hangja törte meg a varázst.

-          Gyerünk már, Kuran. Feltartod a sort. Még a végén elkésel az órádról

-          Kedves, hogy így aggódsz értem, Zero-kun. De semmi közöd sincs ahhoz, hogy mikor mit csinálok.

-          Aggódik érted a halál. Csak már szeretném, ha a mai hajcihőnek végre vége lenne. Úgy hogy indulás!

-          Nekem te ne merj parancsolgatni – mondta fenyegetően Kaname, s szemei vörösen izzani kezdtek.

-          Mert akkor mi lesz?

-          Elég volt! – csattantam fel. – Az Isten szerelmére, úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Kaname-senpai, kérem, menjen az órájára. Zero-san, te pedig hűtsd le magad, légy szíves.

-          Ahogy kívánod, Risa-chan. De, később még beszélnünk kell.

-          Nem hinném, hogy bármi mondani valónk lenne egymásnak, senpai.

-          Hogy merészelsz így beszélni, Kaname-samával? – háborodott fel egy hosszú, hullámos hajú lány.

-          És te hogy mersz ilyen hangot megütni, ha velem beszélsz? – vágtam vissza. Szemeim izzottak, s az erőm egy részét is kiengedtem. Elképedve nézett rám. Kuran finoman megbökte, majd elindultak.

A lányok lassan-lassan elszállingóztak. Zero morgott valamit, amit én nem értettem, majd mi is elindultunk a szobánkba. Letusolt, ahogy én is. Míg én fürödtem, felhozta a cuccokat, amiket megrendeltem. Felvettem az egyenruhám és a karszalagom, majd elindultunk őrködni. Én a Nap Pavilonnál, míg ő az estisekénél. Eléggé unalmas volt. Néha őrjáratoztam egyet. Egyszer találtam egy szökőkutat. Belenéztem, s egy meggyötört lány arcképét pillantottam meg í víztükörben. Nagyot sóhajtottam. Majd két kar átkarolt, s hátam egy izmos mellkashoz támaszkodott. Szemeim egyből kipattantak az ismerős energiát érezve. Fejét nyakamba fúrta, s úgy suttogott. Forró lehelete égette a nyakamat.

-          Annyira hiányoztál. Sajnálom… Sajnálok mindent. De kérlek, értsd meg, mindent érted tettem. Soha nem szerettem, és nem is fogok mást szeretni rajtad kívül. Szeretlek, szeretlek, szeretlek!  - s mindegyiket egy-egy csókkal nyomatékosította a nyakamon. Beleremegtem.

-          Bárcsak igaz lenne. Bárcsak hinni tudnék. De nem megy. Már nem tudok többé hinni neked, Kuran Kaname. Rossz döntést hoztál, mikor elzártál a világ elől, hogy csak a tied lehessek. Önző voltál, és ezt sosem fogom tudni megbocsátani. És most kérlek, Kaname-senpai – s itt finoman lefejtettem ölelő karjait -, térj vissza a hálókörletedbe. Este tilos elhagyni.

-          Miért… Miért kell ennyire megszenvednem egy múltbeli hibámért? Mért büntetsz ennyire?

-          Te szenvedtél? És akkor velem mi volt? Azt hiszed, hogy én nem szenvedtem? Elárultál, becsaptál, kihasználtad az irántad érzett szeretetemet. És ez a szerelem tett engem vakká.

-          Látom, még túl korai erről beszélnünk. Remélem, megbékélsz majd. Én mindig itt leszek neked.

-          Már megint hazudsz. Amikor kellett, nem voltál velem.

-          Ha már nem leszel ennyire szűk látókörű, akkor újra eljövök. De ha akarsz, te bármikor eljöhetsz hozzám. Tudod, hol találsz. Jó éjt, kedvesem. – Azzal homlokon csókolt és elment.

Mikor már nem éreztem a jelenlétét, térdre estem. Annyira, gyűlölöm és… Mégis, még mindig, annak ellenére, amit tett… még mindig szeretem… valahol mélyen… vágyok az ölelésére, a csókjaira, az együtt töltött hosszú-hosszú éjszakákra. Talán igaz a mondás: A szerelmet és a gyűlöletet, csak egy hajszál választja el.

Oldal: V. A szerelmet és a gyűlöletet, csak egy hajszál választja el
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat