-          Ah, azt hiszem, végeztem. – sóhajtott fel Ayaka. Kezével letörölte homlokán gyöngyöződő izzadság cseppjeit, melyek a nagy koncentrációtól képződtek.

-          Máris? Ilyen hamar? Azt hittem, hogy sokkal rosszabb az állapota. – csodálkoztam.

-          Hát, ami azt illeti tényleg eléggé rossz volt, viszont a sebei… mintha… mintha maguktól gyógyulnának. Szinte nem is volt szükség a segítségemre. Hihetetlen ez a kislány – és elismerő szemekkel nézett rá.

Szóval, a Démon ereje továbbra is védelmezi. Kíváncsi vagyok, vajon milyen képességekkel rendelkezik még. Lassan úgy éreztem, ideje végre megnéznem a lányt, elvégre, még nem is láttam. Lassan felálltam, s elindultam a még mindig ájult kislányhoz. Örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem. Ayaka még mindig ott ült mellette, s Itachi egy méter távolságból, míg Gai egy kicsit messzebbről figyelte hol őket, hol engem. Letekintettem a kis testre. Lenyűgöző látvány volt. Kis, törékeny, vékonyka teste volt, s hosszú vörös haja. Tincseit helyenként ragacsos volt az alvadt vértől. Ugyan olyan szerzetes ruhát viselt, mint a többiek, mely jó pár helyen elszakadt a csatában. Elképesztő, ha korábban azt mondta volna valaki, hogy ebben a lányban a világ leghatalmasabb démonának az ereje szunnyad, bizonyára kinevettem volna. „Szegény kislány, mi mindenen mehettél keresztül, s még mi minden vár még rád! De ne félj, ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne keljen többet szenvedned!” Mégis… mi történik itt? Mért gondolkozok én ilyeneken? Hisz ő nem csak egy átlagos kislány, aki védelemre szorul, hanem egy mindenkinél hatalmasabb erőt birtokló személy! De talán pont ezért… ezért érzem úgy, hogy szüksége van rám. Hiszen képtelenség ilyesmivel egyedül megbirkózni. Szüksége van valakire, aki mellette áll, aki védelmezi, s aki szereti. Bár fáj bevallani, de én is egyedül vagyok már évek óta. Nekem is szükségem van valakire. Talán a sors akarta így, hogy találkozzak vele.

-          Hogyan tovább, Kakashi-san? – kérdezte Itachi. – Mi legyen a lánnyal?

-          Mégis micsodakérdés ez? – háborgott Ayaka. – Természetesen visszavisszük a faluba!

-          Ezzel én is tisztában vagyok – sóhajtott lemondóan az Uchiha. Úgy beszélt a lánnyal, mint egy kétévessel. – Én úgy értettem, hogy most mihez kezdjünk? Várjuk meg, míg felébred, és addig nézünk körül? Vagy máris menjünk vissza a faluba?

-          Azt hiszem, hogy itt már úgysincs semmi látnivaló… De a biztonság kedvéért te és én körül fogunk nézni. Addig Gai és Ayaka vigyáz a lányra, világos?

-          Hai – felelték mindhárman.

Jobb ötletet nem is adhatott volna a srác. Így majd lesz időm kiszedni belőle, hogy mennyit tud a lányról. A Démon azt mondta, hogy mi ketten lennénk a legalkalmasabbak arra, hogy gondját viseljük a lánynak. De valami oknál fogva az ifjú Uchiha nem alkalmas rá. Kíváncsi vagyok, mi lenne az. Itachi jelzett, hogy felőle mehetünk. El is indultunk, először kimentünk a teremből, majd elkezdtük feltérképezni a terepet. Érdekes módon mogorva kísérőm nem is vetette fel az ötletet, hogy kettéváljunk. Vajon tud valamit? Vagy rájött, hogy titkolok valamit, és ezt akarja kiszedni belőlem? Ááá! Már megint ez a sok kérdés, annyira elegem van belőlük. Sokkal egyszerűbb lenne, ha a válasz az ölünkbe pottyanna. De sajna az élet nem ilyen egyszerű. Tele van olyan kérdésekkel, melyek válaszra várnak, s olyanokkal, melyekre sosem találunk választ.

 Ahogy ballagtunk a folyosókon, s termeken át, egy kis betekinthetést nyerhettünk a szerzetesek életébe. Szó szerint „kis” betekinthetést, mivel a legtöbb helység a csata áldozatává vált. Néhány viszont épségben megmaradt. Ahogy haladtunk, a fejembe megpróbáltam összegzésképpen egy térképet összeállítani. A templom állt: egy előcsarnokból, egy abból nyíló hosszú folyosóból, újabb terem, egy rövidebb folyosó, s abból az imaterem, melyben a többiek vannak. Ezen az útvonalon jöttünk be. Ezen kívül megtaláltuk a könyvtárat, melyben több ezer könyv foglalt helyet. Néhányba bele is lapoztunk. A chakra pontos irányításáról, s hasznos felhasználásáról, a különböző elemek irányításának a megtanulásáról, s irányításáról, és végül arról, hogy miként tudjuk felfedezni a bennünk rejlő titkos erőket, s néhány tipp saját technikák kifejlesztéséről ezzel az erővel. Nem tölthettünk sok időt, tovább kellett mennünk. Megtaláltuk a fürdőszobákat, s az ebédlőt és a konyhát. A szobák többnyire egyszerűek voltak, a legszükségesebb dolgokkal felszerelve. Kettőt kivéve. Ezt a két szobát csupán egy ajtó választotta el egymástól, s a berendezésük is eltért a többitől. Nagyobbak voltak, s berendezésük is gazdagabb. A falakon gyönyörű tájképek lógtak. Épp egy könyvet lapozgattam, mikor meghallottam Itachi gúnyos hangját.

-          Istenem, ez annyira szánalmas.

-          Mit találtál?

Odamentem hozzá, s láttam, hogy egy fal melletti könyves polc előtt áll, és megbillent maga felé egy könyvet. A polcrendszer egy kicsit megremeg, majd kiemelkedik a falból, s szép lassan jobbra tolódik; és így egy új helységet pillanthattunk meg. Rápillantottam az ifjú Uchihára, s láttam, hogy szeme vörösre váltott, ahogy aktiválta sharinganját. Lassan belépett, én pedig követtem. Kicsit furcsa volt ez, hogy én követem őt, pedig én vagyok a vezető. Ő viszont meglepő módon túlságosan is határozottan lépett be. Születése óta eléggé magának való és mogorva természetű, ettől viszont, ha egy csapatba beosztották egy vezetővel, mindig alárendelt személyként viselkedett. Vagy lehet, hogy ezt a mostani kis megnyilvánulását csak én lihegem túl? Ki tudja… Én már nem értek semmit. Kezdem megérteni, hogy a válaszokat egyelőre nem éri meg keresni. Meg kell tanulnom türelmesen várni, s csak akkor keresgélni, mikor már elérkezett az idő.

Egy kis helységbe léptünk be. A falon lévő polcokon tekercsek voltak, melyek eléggé régieknek tűntek. Néhányuk már eléggé ütött kopott, s a nyelv melyen íródtak ismeretlenek volt számomra. Ahogy haladtunk befelé az írásos tárgyak is egyre jobb állapotúak voltak. A helység végén, egy állványon lévő üvegburában, egy kard volt. Még sose láttam ilyet. Gyönyörű, jól megmunkált fegyver. A markolata fekete, melyből egy piros szalag lógott, a pengéje ezüst, melynek érdekessége, hogy a vége felé egy kicsit felfelé görbült, pedig kétélű, emellett valami furcsa szöveg volt beleírva, azon a nyelven melyek a tekercsek is, de nem tudtuk elolvasni. Különlegessége a markolat alatt, a pengén lévő vérvörös rubint. Mindkettőnket megbabonázott e remekmű, s csodálattal néztük. De engem egy másik érzés is a hatalmába kerített: félelem. Valamiért féltem ettől a kardtól, s attól az erőtől, mely sugárzik belőle. Lassan kezdtem rájönni, hogy ezt az erőt már éreztem valahol. Igen… ugyan ez az erő sugárzott a Démonból is. Biztosan az ő kardja lehetett. A halála után pedig bizonyára a kislányt illeti. Hmm… Valahogy el kéne vinni neki. Gondolataimból Itachi tevékenysége ébresztett fel. Óvatos, lassú mozdulattal emelte le az üveget a kardról. Riadtan néztem rá.

-          Mi-mi csinálsz?

-          Szerintem a Démon biztos nem haragudna meg, ha új tulajdonosához juttatnánk a kardot. Talán még örülne is neki.

-          Lehetséges, de… Várjunk csak! Te meg honnan… - csak most jutott el az agyamig, amit mondott. Tud a Démonról? Ez meg hogy lehet? Bár említettet, hogy rajtam kívül Itachi még az, aki alkalmas lenne arra, hogy felnevelje a leányzót, de nem gondoltam volna, hogy vele is ugyan úgy beszélt, ahogy velem is tette. Meredten fixírozni kezdtem az arcát. Szája gúnyos mosolyra húzódott.

-          Ugyan már, Kakashi-san. Szerintem, itt lenne az ideje abba hagyni ezt a nevetséges játékot. Mindketten tudjuk, hogy ki az a lány, tudunk a Démonról, beszéltünk is vele, emellett tisztában vagyunk a ránk osztott feladatokkal.

-          Hogy érted? Neked mi lenne mégis a ’feladatod’? – gyanús tekintettel mértem végig, melyre csak egy gúnyos kacaj volt a válsz.

-          Te tudod a tiédet, én pedig az enyémet, legyen elég egyelőre ennyi. Ha eljön az ideje, hidd el, meg fogod tudni. De most inkább a karddal foglalkozzunk – majd egy határozott mozdulattal megfogta az említett tárgy markolatát. De hirtelen el is engedte, s fájósan tapogatta másik kezével kezét. – Ez éget! – sziszegte a fogai között.

-          Üdvözletem halandók – szólalt meg a kard.

Mindketten ledöbbentünk. Ez a kard beszél!

-          Igen beszélek, és akkor mi van? Ja és te, fekete hajú, ha még egyszer hozzám érsz, garantálom, hogy nem úszod meg egy kis égéssel. Mit képzelsz még is ki vagy te, hogy csak így fogdoss? Én a nagy Démon Király kardja vagyok, Rubint-szem. Az én erőm, még azt a hét nyeszlett, fogpiszkálónak is beillő kardot is felülmúlja, melyre oly büszke a Rejtett Köd Falu.

Ahogy beszélt, a markolaton lévő kő vörös színben pulzált.

-          De a királyod halott. Akkor most kihez tartozol? – kérdezte Itachi.

-          Hmm… Tudok róla. Arról is, hogy ti kik vagytok, és hogy mit mondott nektek. Én az Ő része voltam. Most már pedig az örököséé, a kislányé, Akuma Hime-samaé.

-          Akkor nem kéne velünk tartanod, hogy elvigyünk hozzá? – kérdeztem.

-          Tch, már megmondtam, hogy hozzám ne merjetek érni! Engem egyedül, a Hercegnő érinthet, s használhat. Mást nem tűrök. Mégis mit képzeltek ti? Az én erőmet, még csak fel se tudnátok fogni, nem hogy irányítani!

-          Mi nem is azt mondtuk, hogy használnánk, csak elvinnénk hozzá – nyugtatta a kardot Itachi.

-          Nem érdekel. – mondta nagy sokára a fegyver. – Csak Hime-sama vihet el innen. De ha korábban is szüksége lenne rám, akkor képes megidézni. A Nagyúr, bár az emlékeit törölte, de ha oda kerül a sor, hogy kellenék neki, akkor tudni fogja, hogyan idézhet meg. Ebben biztosak lehettek. Az én feladatom, hogy szolgáljam a lányt. Nem hagyom cserben.

Hosszú csend állt be. Eléggé furcsa volt egy karddal társalogni, de úgy láttam, hogy Itachi egy percre sem nyugtalankodik emiatt. Milyen furcsa… egy kislány, aki alig nyolc éves, máris olyan fontos küldetése van, hogy az ember képes félrerakni a saját gondolkodás módját, s érdekeit, csak azért, hogy őt segítse. Ha sejtésem nem csal, akkor Itachinak is hasonló lehet a feladata, mint az enyém, s a kardnak is az a dolga, hogy vigyázzon a lányra. Egyikünk se akarta ezt. Talán még mindannyian vissza tudnánk lépni, ha akarnánk. Ha… De nem fogunk. Szívünkön viseljük a sorsát, és segíteni fogjuk. A kardot teljesen megértem, még magamat is, elvégre legalább nem leszek egyedül se, de az Uchiha miért akar segíteni? Mi lehet a célja mindezzel? Vajon mi inspirálhatja? Biztos, hogy nem jó szándékból cselekszik. Bár az igaz, hogy mióta itt vagyunk, beszéltünk a Démonnal és a lányt is láttuk, mind a ketten megváltoztunk egy kicsit.

-          Hát igen, nem hétköznapi dolgok történnek veletek igaz-e? – kérdezte egy kuncogó hang a fejemben, mely furcsán ismerősnek tűnt. Vajon, kié ez e hang? Vagy csak képzelődök? Az eddig történtek után már meg se lepődnék rajta. – Nem képzelődsz, Hatake Kakashi. Én vagyok az, Rubint-szem. Kíváncsi voltam mire gondolsz, így gondoltam bekukkantok az elmédbe.

 

-          Hogy mi? Te, képes vagy…

 

 

-          Igen-igen. Képes vagyok mások gondolataiban olvasni. Az a másik fazon eléggé fura, azaz Itachi.

 

-          Hát igen, ő már csak ilyen. Várjunk csak… Te vele is beszélsz?

 

 

-          Nem, már dumcsiztam vele. Nem valami beszédes, szóval eléggé furi. Mások ilyenkor már rég az erőmről érdeklődnek, vagy azon gondolkodnak, hogy kaparinthassanak meg. De ő egészen más. Még előttem is képes elrejteni gondolatai egy részét.

 

-          Komolyan?

 

 

-          Jaja. Érdekes figura. Te bezzeg olyan vagy, mint egy nyitott könyv – s halkan kuncogott.

 

-          Kösz. Ez most jól esett.

 

 

-          Szivi, de amúgy én ezt bóknak szántam. Csak annak tudok így a gondolataiba beférkőzni, akinek feltett szándéka, hogy kiáll a lányért. Bár ahogy elnéztem, te se minden hátsó szándék nélkül.

 

-          Hogy érted?- kérdeztem aggódva.

 

 

-          Nyugi van. Arra célzok, hogy azon gondolkodtál, hogy legalább lesz valaki melletted. Én ennek örülök, hogy legalább valaki azért akar a lányra vigyázni, mert egy társat, s egy védelemre szoruló kislányt lát benne. Nem pedig az erejét akarja felhasználni, önös céljaira.

 

-          Miért, Itachi fel akarja használni? – kérdeztem.

 

 

-          Nem, ő… ő… Ő más. Eléggé fura fazon. Sajnálom őt… na de elég a locsi-fecsiből, nem egy mesedélutánon vagyunk. Majd megtudsz mindent, ha eljött az ideje. Én lassan lépek is a fejedből. Aztán ti meg húzzatok vissza a csajszikához, oszt végezzétek rendesen a feladatotokat!

 

-          Eléggé lazára vetted a dolgokat – mondtam kétkedve. Eléggé meglepett ez a furcsa hangulatváltás.

 

 

-          Jaja. Nem vagyok oda azért a ’ de komolyak vagyunk’ viselkedésért. A lazulás jobban megy. Azt a komoly rizsázós szöveget Démontól vettem át. Az ő szokása ez a sok duma. Na de persze ha arról van szó, tudok én kemény is lenni. Nem véletlenül vagyok én a leghatalmasabb fegyver a világon. De attól még, hogy ilyen jóba lettünk, az nem azt jelenti, hogy megint elkezdhettek tapizni, világos? – kérdezte fenyegetően, s mégis viccesen.

 

-          Igen.

 

 

-          Szupi. Na mentem, ti meg tegyétek a dolgotokat. Viszlát.

 

-          Viszlát.

 

 

 

Meredtem néztem magam elé, majd ahogy Itachira néztem, újra azokkal a hideg szemekkel meredt rám.

-          Azt hiszem ideje indulnunk, Kakashi-san. Itt már nincs több dolgunk.

-          Rendben van. Menjünk.

Azzal elindultunk vissza. Mire visszatértünk a többiekhez, ők már útra készen vártak minket. Lenéztem a lánykára, de az még mindig az igazak álmát aludta.

-          Már minden sérülését begyógyítottam, valószínűleg csak a kimerültség miatt alszik még. Mire visszaérünk a faluba, addigra szerintem már fel fog ébredni. – világosított fel Ayaka.

-          Rendben. Majd én fogom vinni. A szokásos alakzatban megyünk vissza. Én megyek, elöl, mögöttem Gai, majd Ayaka, végül Itachi. Csapdákra és ellenségekre vigyázni, fokozott éberség. Indulás! – azzal könnyedén ölembe kaptam a lányt és futásnak eredtem.

Oldal: III. Rubint-szem
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat