Visszamentünk hozzájuk, s láttam, hogy a lány már sokkal jobban van. Remek, akkor indulhatunk is. Újra felvettük a szokásos alakzatot és indultunk tovább. A tempót kissé fokoztam, hogy minél gyorsabban elérjük a célpontot. Szívem egyre hevesebben vert. Még sose kerültem ilyen állapotba, egy küldetés alatt sem. Éreztem, ahogy izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. De vajon mitől? Miért érzem úgy, hogy ha elérjük a célt, akkor minden megváltozik? Nem értettem… egyre frusztrálóbb volt ez az egész. Minél gyorsabban végzünk annál jobb. Elérkeztünk egy nagy ajtóhoz. Itt már sokkal több volt a holttest. Nyilván valóan itt őriztek valamit, vagy valakit. Lehet, hogy ő az? Vajon ő kelti bennem ezeket, az érzéseket? Ááá! Meg kell tudnom, most! Éreztem, ahogy Itachi is egyre feszültebb lesz mellettem. Nocsak… a mindig jég hideg Uchiha Itachi is képes feszült lenni? Vajon ő mit érezhet? Ugyan azt, mint én? Vagy talán valami egészen mást? Lehet, hogy ez egy genjutsu vagy az ellenfél egyik képessége? Á, nem hiszem. Azt Itachi megérezte volna, és a hallottak alapján, az illető épp a halálán van. Beléptünk a betört ajtón. Újabb hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egy hatalmas boltíves teremhez érkeztünk. A falakat festmények borították, és ekkor látom csak… a boltív be volt törve, mely korábban valószínűleg üvegből lehetett. A terem két oldalán egy-egy nagy szobor. A rongálásnak köszönhetően nem tudtuk kivenni, hogy kit, vagy mit ábrázolhatott. A túloldalon egy óriási szentély volt, ekkor pillantottam meg a földön heverő embert. Lassú léptekkel közeledtünk felé. Alig akartam elhinni, hogy végre itt vagyunk. Egy örökkévalóságnak tűnt mire ideértünk. Izzadságcseppjeim egyre jobban folytak le homlokomon, s nyakamon. A telihold fénye bevilágította a termet és fénye egyenesen a célszemélyre vetődött. Mintha a hold vezetett volna minket, s fényével hívogatott volna egyre közelebb az idegenhez. Mindannyian a holdra emeltük tekintetünket, majd éreztem, hogy kezd elhomályosulni a látásom. Három puffanást hallottam, mielőtt teljesen elájultam volna.

Egy kihalt tájon ébredtem. A föld szénfekete volt, s a fák is korhadtak, hasonlóan a templom udvarához. Az ég lilás-pirosas színű volt, s a hold pedig karmazsin vörös. Majd az égen két szempár jelent meg. Szklérája vérvörös volt, nem voltak külön íriszei, hanem ezen belül már csak macskaszerű pupillái voltak. Egy démon szemei. Lehet, hogy egy a kilenc bijuu közül?

- Ne merészelj sértegetni engem, halandó, vagy különben rád zúdítom a pokol minden kínját! Hogy merészelsz engem olyan jelentéktelen kis senkikhez hasonlítani, mint a bijuuk? Ők az én teremtményeim! Szánalmas kis senkik hozzám képest!

- Sajnálom. – teljesen ledermedtem. Ezek a szemek, ez a hang… Csontomig ható rémület lett úrrá rajtam. Hihetetlen erő sugárzott belőle. Hideg, gúnyos kacajt hallatott, reakcióm láttán, melytől kirázott a hideg.

- De tudod mit? Én nem igazán vagyok a szavak embere, ezért, hogy lásd kedvességemet, megmutatom, hogy mi vár rád, ha legközelebb sértegetni próbálnál.

Hirtelen minden elsötétült, s úgy éreztem, mintha lebegnék. A sötétség, amely körülölelt egyre jobban fojtogatott, s úgy éreztem, mintha egy tapadós ruha lenne rajtam, ami mosás közben összement, csak hogy most rajtam van, miközben mossák. Majd hirtelen szörnyűbbnél szörnyűbb képek villantak meg körülöttem. Ez az a pillanat, amikor az ember igazán megmérettetik. Éreztem, ahogy túlélési ösztönöm egyre jobban elhatalmasodik rajtam, s ijedten kapkodtam ide-oda a fejem, hátha találok valami kiutat ebből a rémálomból. Nem voltam képes logikusan gondolkodni. Agyamat teljesen elborította a páni félelem. Összeszorítottam szemeimet, de még úgyis láttam a rémségeket.

- Ááááááá! Könyörgöm, hagyd abba! Nem bírom tovább! – éreztem, ahogy a szenes földre esek.

- Remélem tetszett az erődemonstrációm! Most már tudod, hogy mi vár rád, ha pimaszkodsz!

Hihetetlen ez a démon. Képes előhívni a legmélyebb félelmeimet és azokkal kínozni. Olyan, mint a mangekyou sharingan. Csak még annál is tökéletesebb. Nem lennék meglepve, ha az a képesség is tőle származna. Újabb hideg nevetést hallatott.

- Okos fiú. Látom tényleg a hasznodra vált ez a kis fenyítés. Jól gondolod, tényleg tőlem származik a mangekyou sharingan, ahogyan minden képesség és jutsu ami csak létezik.

- Hogy lehetséges ez? – képedek el.

- Úgy, hogy én vagyok mindennek a kezdete! Én teremtettem az általatok ismert világot, s én ruháztalak fel titeket képességekkel, jutsukkal, s chakrával.

- De miért?

- Ti vagytok a második próbálkozásom. Egyszer már teremtettem a tietekhez hasonló világot. Több kontinenssel, különböző népekkel, s kultúrával. De ott viszont inkább a technika fejlődésére ösztönöztem az embereket. Különféle legendákat találtak ki maguknak, mellyel eredetüket próbálták meghatározni. Jaj… hogy az emberek mennyire ostobák tudnak lenni! Fogalmuk se volt, hogy én teremtettem őket. És én voltam az, aki a tudást adott a kezükbe, hogy elérhessék azt, amit. Hahaha. Viszont a technikájukat végül egymás ellen fordították. Véres harcok következtek be. Sose hittem volna, hogy képesek lesznek valaha ilyen dolgokra. Világháború világháborút követett. Mindig találtak okot a harcra, mellyel próbálták elrejteni az igazi okot. Mindenki csak a hatalmat akarta. Hibásak voltak mind, egytől egyig. Mind, a maguk módján. Nem telt bele száz év, már jött a következő háború. Ezen viszont nem nagyon csodálkoztam, hisz én teremtettem őket. Kezdtek túlságosan is hasonlítani rám belsőleg. A nyolcadik világháborújuk után, megelégeltem a dolgokat. Erőt vettem magamon, s előbújtam rejtekhelyemből. Nem volt más választásom, kiirtottam az összest. Hmm… Az az illat, ah… a vér bódító illata volt mindenhol. A kék tengert vörösre festette a vér karmazsin színe. És azok a hangok… A csontok törése, ahogy hallod, amint szilánkokra törnek egyetlen mozdulatot miatt. Holttestek borították a földet, mindenhol. Roppantul élvezetes volt. Nem tehetek róla. Én a pusztításra születtem, nem teremtésre. Talán emiatt van az, hogy nem voltam képes egy békés világot létrehozni. Tudod, ez előtt, mikor még halandók nem is léteztek, s a világ még gyerekcipőben járt, egy másik társammal éltünk. Olyanok voltunk, mint a jó és a rossz, egy férfi és egy nő. Ellentétek százait lehetne felsorolni ránk. Ő volt a megtestesült gyönyör. Hosszú szőke, hullámos haja keretezte az arcát. Bőre porcelánfehér színű, s íriszei kéken csillogtak. Fehér, szatén selyemruhát viselt. Maga volt a tökéletesség. Vörös vérben forgó, macskás szemem, s hosszú, fehér hajam fel sem ért az ő szépségéhez. Törékeny, kis testalkata volt, s kissé hosszú rózsaszín körmei. Míg nekem izmos testem, nagy hátam, kockás hasam, hosszú karmaim, s hegyes szemfogaim. Vörös tunikát viseltem. Mindig ellenségesek voltunk egymással, s folyton háborúztunk. Majd egy nap elért minket a férfi-nő végzet. Egymásba szerettünk. Minden jó volt, amíg egy nap be nem jelentette, hogy szeretne teremteni egy új világot, s kipótolni az űrt, ami körülvesz minket. Egy tökéletes világot, ahol béke, nyugalom uralkodik. S ekkor leírta nekem a világotok képét. Először megteremtette a Napot, majd a körülötte levő bolygókat. A Föld volt a kedvence, s elhatározta, hogy benépesíti. De ez már meghaladta az erejét, s mivel én annak idején megharagudtam rá döntése miatt. Úgy gondoltam, hogy nincs semmi szükségünk másra egymáson kívül. De ő hajthatatlan volt. Elhagytam, de figyelemmel kísértem minden egyes lépését. Láttam, hogy az ereje végéhez közeledik. Ráadásul nem tudta rendesen használni az erejét, hisz ő a szeretetből nyert erőt. Már nem tudtam segíteni rajta, meghalt. Életemnek ekkor új célt jelöltem ki. Elhatároztam, hogy megteremtem a világot miről ő álmodott. Mikor elbuktam nagyon dühös lettem, s ekkor végre újra kitombolhattam magam. Sajnálatos módon az állatokat is ki kellett irtanom, pedig ők voltak a kedvenceim. Mikor már semmi életet sem érzékeltem, felemelkedtem a levegőbe és onnan, hatalmas erőmnek hála sikerült eltörölnöm a Földet. Majd újra kezdtem. Megalkottam az általatok ismert világot. Az embereknek új erőt adtam, melyet chakrának neveztem el, hogy ennek a segítségével irányítani tudjátok a természet erőit, így megszülettek a jutsuk. Egyes családoknak saját képességeket adtam, melyek klánokba tömörültek. A tudományt mellékesnek véltem, mivel egyszer ezzel már elbuktam. Majd megalkottam a hat úr bölcsét, akit a legnagyobb erővel, s képességekkel ruháztam fel. Ő megtanított titeket bánni ezzel az erővel. Innen tovább eléggé nagy ferdítésekkel, de ismered a történteket. Eléggé kimerültem, mivel egy világ elpusztítása után egyből teremtettem egy újat. Ezt megérezte és ellenem fordult. Nagy harc volt, de végül győztem. Az általam alkotott emberek gyöngeségemet látva ellenem fordult. Nem tudtam volna megint újra teremteni a világot. Ezért utolsó erőmmel megteremtettem a kilenc démont. Egyszerű állatokat ruháztam fel erőmmel, s azt a célt adtam nekik, hogy csak a pusztításnak éljenek. Úgy éreztem, ha az emberek az általam adott erők segítségével képesek legyőzni őket, akkor megérdemlik az életet. Én viszont megteremtésük után, már nem bírtam fent tartani fizikai alakomat, s az erőm is elveszett. Az emberek legyőzték a bijuukat, de elpusztítani nem tudták. Ekkor kezdtek el embereket használni arra, hogy saját céljaikra tudják használni a démonokat. Én jelentéktelen lélekként léteztem, s úgy figyeltem mindem mozdulatotokat. Eleinte jó volt látni, ahogy megalapítjátok saját országaitokat, városaitokat, faluitokat, s kultúráitokat. De aztán elkezdtétek katonai célokra használni erőiteket, újra kitörtek a háborúk. Majd mostanság újra elcsendesedtek a vizek. De megéreztem, hogy egy, az eddigieknél is nagyobb háború van kitörőben, ami az egész világ elpusztulásával járhat, melyben több ezer ember fog meghalni. Ezt viszont már nem hagyhatom. Ekkor megéreztem azt a furcsa, ismerős érzést. Reira… Éreztem, hogy valakiben nem rég fogant meg egy olyan lány, mint Ő. Előre megterveztem mindent. Néhány embert megszállva megmutattam nekik mindazt, amit neked most elmeséltem. Megalapíttattam velük ezt a templomot az én tiszteletemre, s hívőket toboroztak. Már alig várták a lány érkezését, vagy hogy mikor látogathatják meg. Nem válogathattam az eszközökben, még akkor, miután megfogant próbáltam észrevétlenül élete részévé válni. Olyan volt, akár egy junchuuriki. Éreztem, hogy az évezredek folyamán visszatért az eredeti erőm, s hogy ezt ő nem tudná elviselni. Így kénytelen voltam skrizofénné tenni. Elméje egyik felét ő uralta, míg én a másikat. Ő nem tudott rólam, de én tudtam minden érzéséről, gondolatáról. Sajnos a falujában kitört a harc. Valamilyen csoda folytán viszont a papok értesültek, s elhozták a lányt onnan. Maguk nevelték, s igyekeztek mindent megadni neki, Néha kénytelen voltam megmutatni magam, viszont éreztem, hogy ezzel nagy veszélybe sodrok mindenkit. HA Ő megérzi, akkor minden elveszett. Az az ember kíméletlenül kihasználná erejét, az én erőmet. Nem irányíthattam a testét, mivel az évek folyamán, tudtán kívül egyre jobban elnyomott, s az elnyomásommal kialakult egy másik személyisége. Skrizofén lett teljes egészében. Már nem tudtam egyáltalán irányítani őt. A régi, s valós énemhez hasonló lett a másik énje, aki képes volt az én erőmet használni. Igazi valója sokszor gyakorolt a szerzetesekkel, s jutsukat tanítottak neki. Viszont, ha túlságosan is kimerült, vagy érzései túlzottan is intenzívvé váltak, akkor előtört a másik énje, s kíméletlen pusztításba kezdett. Ezért a papok megalkották az angyal láncot. Ezüst volt az alapja, fehér kristállyal befedve, s szenteltvizükbe mártották. A vizüket én adtam nekik, mely az első tóból származott, melyet teremtettem, s amely egy barlang mélyén volt. A legtisztább anyag. A láncot a nyakába rakták, s ha valaki nagyon erősen koncentrált rá, s mély érzéseket táplált a lány iránt, akkor lépett működésbe. Szerencsére a főpap, nagyon megkedvelte, s mindig ő mentette meg a többieket a biztos haláltól. Viszont az egy hónappal ezelőtti pusztítása sokkal nagyobb volt a többinél. Ezt Ő is megérezte. Elküldte hozzám az egyik legerősebb emberét, s hatalmas pusztítást okozott. Mindenki az életével fizetett hitükért. Mert hittek, hogy a lány és én… nem is… Inkább csak a lányban hittek, hogy meg tanulja irányítani a ráruházott hatalmamat, s elhozza a békét a világra. Mire elért hozzánk, már eléggé legyengült, csak az volt a baj, hogy a lány megint elvesztette az önuralmát. A fickó végül elmenekült. A baj csak az, hogy a teste eléggé megszenvedte a harcot, mivel egy ilyen gyöngécske test nem képes irányítani ezt az erőt, főleg ha még emellett még tudathasadással is küzd. Ami viszont még ennél is rosszabb, hogy már nincs senki, aki gondját tudná viselni. A konohai ninják, akik eljöttek kémkedni, segítettek harcolni. S mikor ti megjelentetek, a tudatotok mélyére néztem, hogy meg tudjam, hogy ki lenne az ideális a lány felnevelésére, s megerősítésére. Mikor elértetek az imaterembe, mindannyiótokat leteszteltem, s csak te és Itachi maradt. A srác viszont bizonyos okoknál fogva kiesett a körből. Te maradtál már csak, Hatake Kakashi. Ez mindenki számára előnyös alku lenne. Te végre találnál egy olyan személyt, aki kitölti a lelked mélyén lévő űrt, s boldogsággal és szeretettel aranyozná be napjaidat. Cserébe te felneveled és a legerősebb ninját faragod belőle. Már mind az öt elemet tudja használni, csak újra rá kell vezetned. Én már nem tudom tovább a gondját viselni. Amint végeztem a mi kis beszélgetésünkkel, én megszűnök létezni, de erőm tovább él a lányban. Meg kell tanulnia legyőzni a skizofrénségét, és elfogadnia sorsát. Ennek elősegítéséhez kitörlöm az emlékeit. Emlékek nélkül biztos, hogy nagyon elveszett lesz majd, de te ott leszel majd mellette, szeretni, óvni, s védelmezni fogod őt. S így talán majd egy nap, ha már elég erős lesz és képes lesz beteljesíteni sorsát, akkor talán már tényleg béke lesz a világban. Úgy érzem, hogy ő olyan, mintha Reira és az én gyermekem lenne. Olyan szép lesz, s olyan ártatlan és szeretetre méltó, mint Reira. Emellett olyan erős, hatalmas, önfejű és makacs lesz, mint én. Nos, Hatake Kakashi, képes vagy e beteljesíteni a sorsodat és felnevelni a béke angyalát?

Alig tértem magamhoz a hallottak után és máris ilyen kéréssel áll elő? Majd egy percre észbe kapok, s felteszem a kérdést:

- Hogy érted azt, hogy felnevelni? Már nem lehet olyan fiatal, ha mind az öt elemet tudja irányítani.

- Nyolc éves. – jött a hideg válasz.

Ledöbbentem. Hihetetlen! Nyolc évesen mind az öt elemet ismerni és irányítani! De hát, ha jobban belegondolunk, ő egy démon erejével bír. Ahogy visszahangzott fejemben a válasza, éreztem hangjában a feszültséget. Ha minden igaz, amit mondott, akkor nincs más választásom. Meg kell menteni a shinobi világot! És ha ehhez bármiképpen is hozzájárulhatok, akkor megteszek minden tőlem telhetőt. Meg aztán igaza van. Lehet, hogy a végén még én járok a jobban? Nagyon magányos voltam, s a küldetéseken, meg az emlékmű előtti sajnálkozásomon kívül semmit sem tettem. De mégis, eléggé ijesztő, hogy a másik énje bármikor előtörhet, és szabadon tombolhat. Ezzel sok embert tennék ki életveszélynek.

- Emiatt ne aggódj. Az emlékei kitörlésével a másik énjét le tudom zárni egy ideig. Addig talán kialakul köztetek egy erős kötelék. Én teljes szívemből bízok benned, Kakashi.

Felnézek a vörös szemekbe. Hihetetlen, jól hallottam? Bízik bennem. Tekintete már nem volt fagyos és hangja sem. Inkább reményekkel teli.

- Rendben van. Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Arigatou.

- Cserébe kérnék valamit.

 -Mit?

- Mutasd meg magad!

- Rendben. – eltűntek a vörös szemek az égről. Egy magas, jól kidolgozott, erős izomzatú férfi állt előttem. Vörös tunikát viselt. Hatalmas karmai voltak és szemfogai kilátszottak alsó ajkainál. A haja fehér volt, és szemei ugyan olyan vérben forgók voltak, mint az égen. Fülei hegyesek, amik jól illettek macskás szeméhez.

- Mi a te neved?

- Én vagyok maga a sötétség, a káosz forrása. – hatalmas erőt éreztem, mely égette bőrömet. Hihetetlen ez a démon. Tényleg az, akinek mondja magát. Tekintetét szinte belevájta enyéimbe, mire én bólintok. Értettem a célzást.

- Minden jót, Kakashi. Járj szerencsével. Minden reményem benned van. – alakja lassan halványodni kezdett. De még mielőtt teljesen eltűnt volna, újra megszólalt. – Ja, és még valami. Ha a lány már mindent tudni fog, mond meg neki, hogy sajnálom, hogy ha megkeserítettem az életét és eszközként használom, de nincs más választásom.

- Rendben van. Megmondom neki. Viszlát.

- Viszlát.

Lassan nyitottam ki szemeim, mintha félnék attól, amit látni fogok. A hold még fényesen ragyogott felettünk. Nehezen, bár sikerült ülőhelyzetbe tornáznom magam, s széjjelnéztem, hogy hol lehetnek, a többiek. Láttam, hogy Ayaka a lány sebeit gyógyítja, amit Itachi komor arccal követ nyomon. Gai ott áll mellettük, majd felém fordítja tekintetét.

- Kakashi! Na végre! Hogy vagy képes csak úgy elájulni a küldetés közepén? A fiatalság tüze soha sem hunyhat ki! Nézz csak rám!

- Te is ugyan úgy elájultál, ahogy mi. És én voltam az első, aki felébredt.– lökte oda Itachi, mire Gai levörösödött.

- Lehet, de én voltam a második! Kakashi és Ayaka-san lelkét jobban át kéne járnia a fiatalság hihetetlen erejének!

- Ha lehetne, akkor kérhetnék egy kicsivel nagyobb csöndet? Ugyanis súlyos sebeket próbálok begyógyítani, amihez a teljes koncentrációmra szükségem van! – háborgott Ayaka.

- Gome, Ayaka-san. – kért bocsánatot lehajtott fővel Gai.

Ezután mindannyian elhallgattak, s én is sikeresen a gondolataimba tudtam temetkezni. A Démontól hallottakon gondolkoztam, s az új feladatomról, amit tőle kaptam. Ez nem csak egy egyszerű küldetés, amit a Hokagetől kapsz, s ha sikeresen elvégzed, akkor megkapod érte a jutalmad. Nem, ez egészen más. Ez egy életre szóló feladat.

Oldal: II. Találkozás a Démonnal
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat