Risa-chan

Zero magányosan állt az estisek kollégiumának egyik nagy teraszán. Bal lábával a korlátra támaszkodott, s két kezével pedig lábán. Egész nap a lányra gondolt. Hiába próbálta, nem tudta kiverni a fejéből. A finom, fehér bőr, a lágy ezüst haj, mely finom rózsaillatot árasztott, a vörös szemek, a telt ajkak… Nem tudta eldönteni, hogy most örült annak, hogy az a kis nyomi benyitott, vagy sem? Mi lett volna, ha… Egész nap csak ez: mi lett volna, ha… Zero sose hitte volna, hogy egyszer ide fog jutni: egy lány teljesen elvette az eszét. De az, hogy lány, az odáig nem lenne baj, de ő egy vámpír. S itt kezdődnek a bonyodalmak. Ráadásul, a mai nap után arra következtetett, hogy Kuran teljesen bele van zúgva, s Risának sem közömbös. Ma még az órákon se tudott aludni. Az alvást is csak tettette Risa miatt. Nem tudott, s nem is akart vele lenni, vagy a szemébe nézni, az után a kis incidens után. Majd hirtelen megérezte Kuran energiáját a lány körül, s ez valamiért nagyon felbosszantotta. Ezen maga is meglepődött, elvégre, mit izgatja ő magát, hogy mit csinálnak azok ketten? Felőle akár ott szeretkezhetnének is a parkban, neki nincs semmi köze hozzá. Felindultságát azzal igazolta, hogy így Risa nem tudja rendesen végezni a munkáját. Igen, biztosan ez irritálja. Azzal fogta magát, és egy laza szökkenéssel leugrott és már szaladt is oda, ahonnan a vámpírok erejét érezte. Egy fán állva nézte a kút előtt álló lányt és Kanamét, ahogy hátulról átkarolja. Ismét elöntötte a méreg. Majd szépen csöndben kileste az eseményeket. Mi az, hogy önös érdekből zárta el a csajt? Miféle múltbeli hiba? Kuran egyáltalán nem, így mesélte el a dolgokat… Itt valami nem tetszik. Kuran ezek szerint hazudott. De akkor mi lehet az igazság? Miután Kuran távozott, látta, hogy Risa összeesik, és patakokban folynak könnyei az arcán. Olyan kis tehetetlen. Olyan ártatlan. Olyan… gyönyörű… A hold fénye kiemeli haja színét, s még a gyér fényben is hogy csillognak könnycseppjei. Mintha a csillagok hullnának az égből. A fenébe is, Zero! Ő egy vámpír. Egy VÁMPÍR! Szedd már össze magad!

A szerelem és a gyűlölet érzései kavarogtak bennem, s nem tudtam magamban tisztázni a helyzetet. Túl sok minden szólt Kaname ellen, s sajnos mellette is… Keserűségemben néhány könnycsepp is végigfolyt az arcomon. Nem tettem semmit ellene. Nem is akartam. Hagytam, had folyjanak csak… úgy se látja senki. Csak én vagyok és a sötétség. Az éjszaka leple eltakarta fájdalmam bizonyítékát, s ez így volt helyes. Ki hinné el, hogy a nagy Hercegnő térdre esve zokog az érzelmei miatt? Mert, egy vámpírnak nincsenek érzései. Egy vámpír csak magára támaszkodhat, a hideg logikára, s a királyi családban ez pláne igaz. Engem mindig ezen álláspont szerint neveltek. Mégis… minél jobban akarták ezeket belém sulykolni, annál inkább éreztem, hogy az érzések kimutatása mennyire megkönnyíti a lelkemet. Most így voltam a sírással. Ahogy ott zokogtam, úgy éreztem, lassan kezdek megkönnyebbülni.

Ahogy ott ültem a földön, észre se vettem, hogy egy alak már jó ideje néz az egyik fa ágáról. Csak akkor figyeltem fel rá, mikor halk puffanást hallottam. Odakaptam a fejem, s megláttam Zero közeledő alakját. Ruhám ujjával igyekeztem gyorsan letörölni könnyeimet, légzésemet korrigálni és közönyös képet vágni. Gyorsan talpra ugrottam, de remegő lábaim csődöt mondtak és már épp készültem, hogy közelebbről is megismerkedhetek a földdel, de két erős kéz megragadott és álló helyzetbe emelt. Felnéztem, s a halványlila szemeket pillantottam meg. Nem árultak el semmit. Lassan lazított a fogáson, hátha meg tudok állni már a saját lábaimon, de a korábban átéltektől s az iménti meglepetés okán a mellkasának dőltem. Meglepetésében halkan felnyögött, majd átkarolt, nehogy elessek. Olyan jólesett a közelsége. Sokkal több melegség áradt belőle, mint Kanaméből. Na tessék… már megint itt tartok. Miért kell nekem állandóan összehasonlítgatnom őket?

Ez így… nem helyes. Talán jobb lenne, ha távol tartanám magam mindkettőjüktől. Az elsődleges célom a vámpírok bizalmának a visszaszerzése, majd a tanács likvidálása. Nem vagyok, azaz uralkodó típus, de én vagyok a Vámpírok Hercegnője. Ez a feladatom, a kötelességem. És én nem fogok meghátrálni. De, ahhoz hogy a terveimet valóra tudjam váltani, egy hosszú, kemény út vezet. Egyre inkább úgy érzem, hogy egyedül nem tudom végigcsinálni. Kaname biztosan segítene, ha kérném… Nem. Nem szabad. Nem támaszkodhatok rá. Már eldöntöttem, hogy nem akarok tőle semmit.

-          Jobban vagy már? – kérdezte Zero.

Kedves hangja felébresztett elmélkedésemből, s hirtelen szorosan átkaroltam és hagytam, hogy könnyem eláztassák ingjét. Nem szólt semmit, csak finoman tartott. Én pedig csak sírtam és sírtam. Annyira hülyén éreztem magamat. De semmi erőm sem volt. Hirtelen Zero felemelt és egy gyors mozdulattal az ölébe vett. Karjaimat a nyaka köré fontam, s kérdő tekintettel néztem rá. Nem szólt egy szót sem, csak elindult a kollégiumi szobánk felé. Nem szóltam egy szót sem, könnyeim hangtalanul folytak arcomon. Majd arra figyeltem fel, hogy nem az ablakon át visz be, hanem a bejáraton keresztül. Nem értettem… eddig annyira ellenezte az ilyesmit… Mikor megérkeztünk a szobába, finoman letett az ágyra és fölém hajolt. Szívem eszeveszett ütemben dobogott. Vajon, ő is így érzett? Ki tudja… nem hinném… Finoman letörölte könnycseppjeimet, majd felállt és elindult az ablak felé.

-          Pihenj le. Ilyen állapotban nem tudsz őrködni. Majd én folytatom helyetted – azzal elegáns mozdulattal kiugrott az ablakon.

Hátra se nézett, úgy mondta mindezt, és ez fájt. Legalább rám nézett volna. Mindegy. Gyorsan elmentem tusolni és felvettem a pizsim, ami egy fekete rövidnadrágból és egy fekete toppból állt. Bebújtam az ágyba és egyből elnyomott az álom.

Zero újra ott állt az erkélyen. Az előbb történteken gondolkozott. Rá se ismert magára, ő nem szokott ilyen lenni, még emberekkel se, nemhogy vámpírokkal! Hirtelen összerogyott és nagyon száraznak érezte a torkát. Szomjazott, méghozzá vérre. Remegő kézzel elővette a kapszuláit és vagy ötöt lenyelt. Lassan kezdett megnyugodni, de még mindig zihálva vette a levegőt. Mostanában túl sokszor fordul ez elő. Ez nem jó. Beszélnie kéne valakivel erről… Nem! Nem mutathatja ki a gyengeségét! Ő nem fog senkitől se segítséget kérni! Egyedül is megvan, megvolt, s meg is lesz. Nincs szüksége senkire. Meg aztán… kitől is kérhetne segítséget? Talán az igazgatótól? Nem. Ő csak abban tudott a segítségére lenni, hogy kapszulákat adott. Yagari? Nem. Neki is már túl sokat köszönhetett, ráadásul nem akarta, hogy bárki, pláne meg ő ilyen állapotban meglássa. Igazából, bár fáj belegondolnia, de csak egy vámpír tudna segíteni rajta, aki tudja, hogy ez az egész, hogy működik, mivel tudná elnyomni, vagy ilyesmi… Hirtelen egy ezüsthajú lány képe ugrott be neki. Na, nem! Az ki van zárva! Tőle aztán meg végkép nem kérne segítséget. Már így is túl sok mindent zavart össze. Zero észre se vette, hogy miközben a lányra gondol, hogy felgyorsult a szívverése, s milyen gyorsan vág keresztül a parkon. Csak akkor vette észre magát, amikor felnézett az égre, s látta, ahogy világosodik az égbolt alja. Zero nagyot nézett, hogy már ilyen korán van. Végül fogta magát is visszament a szobába. Mikor szétnézett, látta, hogy Risa már mélyen alszik. A vámpírvadász még egy ideig nézte, majd megrázta a fejét és elment tusolni.

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat