A hétfői nap újabb meglepetésekkel gazdagított minket. Itachi utasításai alapján megidéztem a kardomat.

-          Megidézlek, Rubint-szem!

-          Jé, már képes irányítani a szelet, a vizet és a tüzet is? Ej ha aranyom, nem vagy semmi. Na de a java még csak most jön. Szólj Itachinak, hogy üljön le nyugodtan, most csak mi ketten fogunk edzeni. Rá most csak akkor lesz szükség, ha már képes leszel az alapmozdulatokra. Azaz, már nem csak hadonászni fogsz velem, mint a múltkor. Hihi.

 

-          Nem hadonásztam!

 

-          De-de. Na de most tedd azt, amit mondok!

 

-          Oké.

 

-          Itachi-san, Rubint-szem azt kéri, hogy egyelőre maradj ki az edzésből, most ő fog tanítani engem. Ugye, nem baj?

 

-          Dehogy. Én majd addig leülök oda a fa alá. Ha bármi baj van, vagy segítségre van szükséged, csak szólj.

 

-          Oké. Köszönöm.

 

Azzal elment és leül a fa alá. Nem lepődött meg az imént mondottakon, elvégre az eddigi életem már nyitott könyv előtte. Bár már ugyan ez igaz, fordítva is. Tudom, hogy nemrég anbu kapitány lett, hogy már chunin, a vérvonal képességéről is tudok. Már meg is mutatta a sharinganját! Nagyon megszerettem, ahogy ő is engem. Legalábbis, én erre következtettem, a viselkedése alapján.

Az edzés eléggé bonyolult volt. Különböző mozdulatokat kellett tennem a karddal, mindig gyorsabban és gyorsabban. Aztán ezeket kombinálni. Délutánra már majd’ leszakadt a karom.

-          Eléggé gyengusz vagy, ha már ettől kidőltél.

-          Hagyjál! Egész nap itt kellett veled gyakorolnom, még ebédszünetet sem hagytál!

-          O, he. Ne rinyáljál már itt annyit, mert mentem leszúrom magam.

-          Hajrá.

-          Hé, itt csak én szólhatok be! Én vagyok az, aki tanít, nem te! Nehogy már a málnás lakjon jól a maciban!

-          Mi van?

-          Ó, he. Olyan egyszerű vagy, hogy a százas szög hozzád képest integrált áramkör!

-          Hagyjál már a hülyeségeiddel. Amúgy meg, honnan szeded ezeket, az idióta beszólásokat?

-          Tudod, szívem – kezdte sötét, és titokzatos hangon -, egy bűvész, sose árulja el a titkait. Ez mind, varázslat. – Itt már én se bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. Tudtam, hogy nem megbántani akar, csak hát… Ő ilyen, na. Ez az alaptermészete.

Ekkor viszont egy ismerős-ismeretlen látogatót kaptunk. Én már messziről megismertem, hogy valószínűleg ő lehet Sasuke, Itachi öccse.

-          Sziasztok – köszönt.

 - Szia – köszöntem kedvesen mosolyogva. Ő erre meg elpirult, de hogy miért? Olyan furi. Miért bámul ennyire? Olyan zavaró…

-          Szia, Sasuke. Mit keresel te itt? – Kérdezte Itachi.

-          Én-én csak erre jártam, és hallottam, hogy mostanában Risa-channal edzel, és gondoltam megnézlek titeket… - mondta fülig vörösen.

-          De jó! És nem akarsz csatlakozni?

 

-          Nem hinném, hogy… - kezdte volna Itachi, de Sasuke beléfojtotta a szót.

 

-          Persze!

 

-          Szuper! Mit csináljunk, Itachi-san? Valami olyat kéne, amit ketten is tudunk.

 

-          Hmm… Mit szólnátok egy kis versenyhez? Shurikenekkel kell célba dobnotok. Az akadémia legjobbja, egy frissen felfedezett tehetség ellen.

 

-          Nii-san, szerintem ez felesleges. Risa-chan akármilyen jó, velem nem vehetné fel a versenyt.

 

-          Mi? Ch, ha azt hiszed, hogy olyan jó vagy, akkor mutasd meg, és állj ki ellenem! Vagy talán félsz, Sasuke-kun? – Kérdeztem cinikusan.

Mégis mit képzel ez? Azt hiszi, hogy olyan jó, csak azért, mert az akadémián tanul? Meg még mit nem! Lehet, hogy én csak nem rég kezdtem ezt a ninjás dolgot, de büszkén állíthatom, hogy igen jól megy. Ne hogy azt képzelje már, hogy ő csinálja a spanyolviaszt! Na majd én megmutatom neki! Lealázom a sárga földig!

 

-          Felőlem. De aztán nehogy kiakadj, ha veszítesz!

 

-          Nem fogok. Feltéve, ha te se rohansz egyből anyucihoz – mondtam gúnyosan, mire ő elvörösödött a dühtől.

-          Majd meglátjuk, ki nevet a végén!

 

-          Rendben – azzal kezet fogtunk, ezzel is megpecsételve a verseny kezdetét.

Itachinak furcsán csillogott a szeme, miközben veszekedtünk, majd felrajzolt egy céltáblát. Végül elkezdődött a verseny. Az elején ő vezetett, de mihelyst belejöttem, már fel se ért hozzám. Szegény annyira küzdött pedig. D ellenem semmit se ért. Messze lemaradt mögöttem. Amikor véget ért a verseny, Itachi kijelentette a győzelmemet. Hú, olyan boldog voltam. De mikor megláttam Sasuke bánatos és szégyentől piros arcát, elszomorodtam. Ezért mosolyogva odamentem hozzá és megöleltem.

-          Nagyon ügyes voltál, Sasuke-kun. Remélem, máskor is eljössz majd. De most menned kéne, mert már sötétedik. Jó éjt – azzal egy puszit adtam az arcára, ő pedig fülig elvörösödött. Elmotyogott egy ’Sziasztok’-ot és már el is ment.

-          Tudtam. Ő tényleg más, mint a többi lány. Milyen ügyes és erős. Ráadásul nem nyafizik, meg vihog és beszél egyfolytában, hanem minden szabadidejét az edzésre fordítja. Én vagyok az osztályelső, de még nálam is jobb. De megfogadom, hogy erősebb és jobb leszek nála és egy napon, le fogom őt győzni. Talán akkor majd elismer és a barátnőm lesz. Amikor megölelt, úgy éreztem, hogy a föld felett lebegek, amikor megpuszilt olyan volt, mintha minden szép és jó volna.

 

 

-          Milyen aranyos kis öcséd van. Bár, eléggé furi. Néha, még a ráknál is vörösebb tud lenni. Néha meg úgy megbámul.

-          Biztos tetszel neki – jegyezte meg, az önjelölt pszihológusunk.

-          Na persze.

-          Nem fejsze, kisbalta – cukkolt. Olyan aranyos volt ilyenkor. Vajon, tényleg én vagyok az egyetlen, aki így is láthatja? Aki előtt nem titkolja, hogy igenis, ő is csak egy ember.

-          Jaj, haggyá má’! – Azzal kaptam egy barackot a fejemre.

-          Az utolsó mosogat! – és már előre is rohant. Már jó tíz méterrel vezetett, mire észbe kaptam, hogy na mi van.

-          Hé, ez csalás! – Azzal utána iramodtam. Szerettem, de nagyon. Kedves volt és vicces. Csak azt sajnálom, hogy ezt mások előtt nem mutatja. Bár lehet, hogy nagyzolásnak fog hangzani, de sokat veszítenek azok, akik ezt nem láthatják.

Este apa vacsora közben toppant haza, eléggé megtépázottan. A szabályok miatt nem mondhatta el, hogy mi történt. Itachi eléggé letört, hogy Kakashi megérkezett, de szerencsére, ma este még maradhatott. Hármasban megvacsiztunk. Nekem persze szokás szerint be nem állt a szám. De ezt a tulajdonságomat Itachinak köszönhetem. Az elején meg se akart szólalni, így állandóan én beszéltem, hogy ne legyen csend. Szegény apát még jobban lefárasztottam. Miután mindent elpusztított, amit elé raktam elment fürdeni, utána pedig belezuhant az ágyába. Én este nem tudtam aludni. Itachi is így lehetett, mert egyszer benézett a szobámba, hogy alszom-e. Egyből beinvitáltam, és az egész éjszakás szófosásom megkezdődött. Ahhoz képest, hogy milyen kis szende lettem, jól kinyílt a csipám. Ezt Itachi sose mulasztotta el az orromra kötni. Én erre szokás szerint eljátszottam a sértődöttet, ő pedig orvul hátba támadott és egy kiadós birkózás vette kezdetét. A nagy csata után hullafáradtan nyúltunk végig az ágyon.

-          Itachi-san…

-          Igen?

-          Szeretsz?

-          Hát, hogy ne szeretnélek butus. Olyan vagy nekem, mintha a kishúgom lennél.

-          Akkor… akkor ígérd meg, hogy mindig velem maradsz, bármi történjék is!

-          Eto…

-          Kérlek…

Itachinak összeszorult a szíve. Nem tud eleget tenni a kérésnek, bármennyire is szeretne. De erről is csak a hatalom mániások tehetnek. A nagy ninja háború megkeserítette az ő gyerekkorát. Nem akarta, hogy Risa, vagy akár Sasuke is átélje mindazt, amit neki kellett. Meg akarta védeni őket, ezért viszont hamarosan nagy áldozatot kell hoznia. Nem tudta, hogy bírja majd elviselni, ha megteszi a kötelességét, és itt hagyja a két, számára legfontosabb embert. De nincs más választása. Neki már mindegy. A lényeg, hogy ők ketten addig legyenek boldogok, ameddig csak tudnak. Ha egy hazugsággal meg tudja ezt az időt hosszabbítani, hát legyen. Akkor hazudni fog.

-          Ígérem, hogy mindig veled leszek, bármi történjék – mondta lassan, szeretetteljesen. A könnyeim is kicsordultak e szavak hallatán. Szorosan megöleltem és a mellkasára fektettem a fejem. Ő fél kézzel átkarolt és a buksimat simogatta. Nagy örömömben észre se vettem azt a sok fájdalmat, mely hangjából áradt. Vagy talán, nem is akartam.

Másnap még hármasba reggeliztünk, de utána Itachi távozott. Eleinte szomorú voltam, de mivel apa újra itt volt velem, könnyebben vészeltem át. Újra elmeséltem mindent, mivel tegnap már olyan fáradt volt, hogy nem is nagyon emlékezett rá, hogy mit is mondtam. Tetszett neki az a személyiség változás, ami a nagy beszédkészségemben nyilvánult meg. Ő sajna nem sokat mesélhetett, de már a puszta jelenléte is örömmel töltött el. Hát még az, hogy megígérte, ha Itachi ráér, akkor mindig átjöhet hozzánk és edzhetünk együtt. Aznap apa egy új edzésmódszert talált ki nekem, hogy megalapíthassam, a saját stílusomat, ami a jég irányításából állt.

Az edzésnek másnap kezdtünk neki. Először otthoni edzés. Egy pohár víz volt az asztalon, amit meg kellett fagyasztanom. Először közelről, na ez is egy fél napig tartott. Egy baleset folytán jöttem rá a titok nyitjára. Már épp kezdtem feladni, mikor nagy hadonászásom közepette levertem a poharat. Ijedtem nyúltam volna érte, de ehelyett az egészet megfagyasztottam. Méghozzá annyira, hogy jégkocka lett belőle. Apa azzal magyarázta, hogy a levegőben lévő nedvességet is képes vagyok megfagyasztani. A lényeg a lényegben, hogy az érzelmek a kulcs, az erőm irányításához. Úgyhogy, csak vissza kellett gondolnom, milyen volt az, amikor a pohár zuhant lefelé, és hoppá! Már meg is fagyott. Három nap múlva, a konyha bármely szegletéből képes voltam - csak a pohárban lévő vizet! – megfagyasztani. Utána már Itachi is el-eljárt megnézni, hol tartok. A második lépésben egy kis tóhoz mentünk el. Egy hét múlva, már ezt is akadálytalanul befagyasztottam. A folyó ezzel szemben már jóval nagyobb falat volt. Nagyon sokáig küzdöttem vele. *

Itachi, egy idő után, furcsán kezdett el viselkedni. Amikor velem volt, a mosolya olyan erőltetett. Másokkal szemben még az eddigieknél is fagyosabb. Rá is kérdeztem, de a sok küldetésre fogta. Egyszer aztán, megkérte, hogy játsszam el a beteget. Így is tettem. Ő pedig reggel értem jött és kicsempészett. Az egész napot együtt töltöttük, mégse tűnt boldognak. Aztán lassan esteledett és hazavitt. Arra kért, hogy sose felejtsem el ezt a napot. Nem értettem semmit. Egy puszit adott a homlokomra és eltűnt. Olyan rossz előérzetem volt. Letusoltam és korán elmentem aludni, de csak forgolódni tudtam. Végül, egy idő után elnyomott az álom. Nem sokkal később egy hideg fuvallatra és halk puffanásra ébredtem. Itachi jött be, az ablakon keresztül.  Az anbu egyenruháját viselte, és csak úgy árasztotta magából a vérszagot. A telihold fénye világított be a szobámba, így nyújtva nekünk elegendő fényt. Leült mellém az ágyra, s kezével finoman simogatta az arcomat. Féltem. Nem tudtam, hogy miért, de féltem. Reszkettem. És fájt, valami mardosott belülről. Vajon mit akarhat? Annyira rossz előérzetem volt.

-          Bocsáss meg…

-          Miért? Mi a baj, Itachi-san? Mi…

-          Csss. Kérlek, ne gyűlölj meg azért, amit holnap hallani fogsz. És bocsáss meg, de el kell mennem.

-          És mikor jössz?

-          Nem tudom. Soká… nagyon-nagyon soká. De ígérem, vissza fogok jönni, és magammal viszlek, ha törik, ha szakad. Szeretlek, hugi.

-          Én is szeretlek.

Azzal egy csókot nyomott a homlokomra. Behunytam a szemeimet, és éreztem, hogy forró könnyeim folynak le az arcomon. Mikor újra a szemébe néztem, annyi szomorúságot és fájdalmat láttam, mint még soha, senkijében. Majd szeme vörössé vált, előttem pedig elsötétült a világ. Még utoljára hallottam egy halk ’Bocsáss meg” –ot, majd elnyomott az álom.

Másnap apa gondterhelt arccal ébresztett fel, délben, elvégre szombat volt. Furcsa álmom volt, Itachi-sannal, de rájöttem, hogy ez csak egy buta álom lehetett. Bizonyára nemsoká itt lesz, hogy menjünk edzeni.

-          Apa, szerinted, ma mikor jön, Itachi-san? – kérdeztem. Fájdalmas sóhaj jött, válasz gyanánt. – Apa, mi a baj? Kérlek, mond el!

-          Itachi nem fog jönni többet.

-          De, miért? Összevesztetek?

-          Nem.

-          Hát akkor?

-          Itachi tegnap elhagyta a falut.

-          De miért?

-          Látom, nem nyugszol, míg el nem mondom. Hát rendben, de kérlek, ne akadj ki. Itachi tegnap egyedül lemészárolta az egész Uchiha klánt. Az egyetlen túlélő Sasuke volt, bár ő is sokkos állapotban van. Ezek után nyomtalanul elhagyta a falut.

-          H-hogy mi? Ez hazugság! Ezt nem hiszem el! – kiabáltam magamból kikelve. Apa pedig lehajtott fejjel hallgatta tombolásom. Reakcióját látva, lassan, de belenyugodtam. Akkor a tegnap este nem álom volt. Tényleg itt járt. Újra dühös lettem, bár már ezúttal rá, amiért megkért rá, hogy ne haragudjak, meg bocsássak meg neki. Egy gyilkosnak! Szegény Sasuke, min mehet most keresztül! Elhatároztam, hogy meglátogatom és megpróbálom felvidítani.

De sajna nem találtam sehol. Végül a folyóparton találtam rá. Éppen beleugrott a vízbe. Gyorsan odamentem és kihalásztam.

-          Jól vagy, Sasuke-kun? – kérdeztem aggódva.

-          Persze. Gondolom, már te is hallottál a történtekről. Ha csak azért jöttél, hogy sajnálj, akkor el is mehetsz. Edzenem kell.

-          Miért?

-          Mert erősebb és jobb akarok lenni, mint ő. Egy nap újra találkozni fogok vele és megbosszulom a klánom. Meg fogom ölni őt. És nem érdekel, hogy ehhez milyen út vezet. Ugye, te segíteni fogsz nekem, Risa-chan? Segítesz, hogy erősebbé válhassak? – s fekete, hideg szemeivel, melyek izzottak a gyűlölettől, rám nézett. Ledöbbentem. Mindenre számítottam, csak erre nem. Őt látva, ismét eszembe jutott a tegnap este. Már értettem, Itachi miért jött el. Nem akarta, hogy én is ilyenné váljak. Szerettem őt, ahogy ő is engem. Már az elején éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Itachi szerette Sasukét, és a klánját is. Bár néha haragudott rájuk, de önszántából, sose ölte volna meg őket. Valami van a háttérben. Sasuke elvakult gyűlöletét látva, hátráltam egy lépést.

-          Nem lehet.

-          De miért nem? – kérdezte meglepetten.

-          Mert én hiszek Itachi-sanban. És abban is, hogy ártatlan.

-          Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel. – Én ott voltam, láttam mindent. Nem hiheted azt, hogy hazudnék, egy ilyen dologban.

-          Nem. De biztos van valami a háttérben, ami miatt ez történt. Nem segítek a bosszúdban. Szeretem Itachi-sant.

-          Nem értelek. De ha ennyire ostoba vagy, hát legyen. De innentől fogva elválnak útjaink. Ne keress többé. Soha többé.

-          De, Sasuke-kun…

-          Semmi de! Menj innen!

-          Hai – azzal gyorsan elfutottam.

Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Annyira fájt, itt bent. Miért? Miért nem tudja Sasuke megérteni az érzéseimet? Mért nem próbált legalább meghallgatni? Pedig én őt is szerettem, és szeretni is fogom, bármi történjék is. Ahogy Itachit is. Neki meg, meg is ígértem. És sose fogom megszegni a szavam. Egész este az erdőben kóboroltam, s a történteken merengtem. Végül megálltam a folyóparton. Eszembe jutottak az Itachival eltöltött idők. A vízben megpillantottam a hold tükörképét. Felnéztem a csillagokkal teli égboltra. Épp telihold volt. Lágy szellő fújdogált. Minden olyan békés és nyugodt. Csak én nem leltem nyugalomra ezen az estén. Csak az én fejemben kergették egymást a gondolatok. Látásom lassan újra elhomályosult. Annyira fájt. Mintha, mintha szét akarna marcangolni, itt bent.

 

-          Miért tetted meg azt a szörnyűséget, Itachi-san? Ráadásul, megígérted, hogy visszajössz értem. Én pedig hiszek neked, hiszek benned. Nem érdekel, hogy meddig fog tartani. Én várok rád, Itachi-san! – azzal egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Az államról lecseppenve, a földre hullott, egyesült vele. A részévé vált.  - Ahogy az én szívem már a te részeddé, s a tied az enyémmé. Mert én csak veled érzem magam teljesnek, Itachi-san. Szükségem van rád, ahogy tudom, hogy neked is rám. Mi már együtt vagyunk egyek. Várni fogok rá, hogy erre rájöjj, és vissza gyere hozzám, avagy magaddal vigyél oda, ahol most vagy. Várok rád, Itachi-san. Várok, akár az idők végtelenségéig.

Oldal: VIII. Itachi és Sasuke 2. A könnyes búcsú, és a meg nem értett érzések
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat