Zero még mindig az imént hallottakon töprengett. Kíváncsi volt, hogy milyen lehet az a lány. Egy biztos, ha veszélyesnek ítéli, akkor azonnal meg kell, hogy ölje. Csak hogy ezzel már volt egy kis bökkenő: egy tisztavérűt, ráadásul egy hercegnőt nem ölhet meg csak úgy, elvégre az hatalmas bűn lenne. Biztos, hogy kivégeznék, vagy már itt helyben megölné Kuran. Volt egy olyan érzése, hogy valamit nem mondott el neki. De nem is érdekli. Csináljanak azok a vérszopók azt, amit akarnak, addig, amíg másoknak nem okoznak gondot. Zero megállt a szökőkútnál és nézte a csendesen folydogáló vizet. De egy valamin megakadt a szeme: a hold tükörképén. Azonnal felkapta a fejét az égre, és elképedve nézte: a hold vörös színű volt. S ekkor egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Azonnal elindult az iskola kapujának az irányába. Volt egy olyan érzése, hogy a kis hercegnőt hamarosan közelebbről is megismerheti. Remélte hogy ő legalább nem lesz olyan arrogáns, mint ezek itt a suliban. Ha igen, akkor meg nagyon rosszul járt. Nem érdekelte, hogy nemes, vagy sem – bár megölni nem fogja – de megleckézteti, az egyszer biztos.

Kaname nyugtalanul feküdt a kanapéján. Furcsa érzése volt. Ezért kiment az erkélyre, hátha a friss levegő lenyugtatja. A hűvös őszi szél cirógatta arcát. Mélyen beszippantotta a frissítő levegőt. De ahogy fejét az égre emelte, szinte majdhogynem elájult. A hold vörös színben pompázott. Ez csak egy valamit jelenthet: itt van. A vörös hold az Akai család jele. Az ő erejüket még a természet is megérzi, ilyenkor a hold vörös színűre vált. Általában megfélemlítésre használták ezt a képességüket (pl. a háború alatt). De azok, akik nem tudták még teljesen elrejteni az erejüket, azok pedig nem tehettek róla. Általában már 100 fölött bírták teljesen elrejteni az erejüket. Nem érdekes… Azonnal indulnia kell. De mikor egyik lábát az erkély szélére tette, hogy elrugaszkodjon, megállt. Vajon, hogy kéne reagálnia a találkozásukkor? Az biztos, hogy nem egy szenvedélyes ölelésben közepette fogják elmesélni egymásnak, hogy mi történt velük. Legrosszabb esetben egymásnak esnek. Az viszont nagy bajt jelentene. Nem kéne lerombolniuk a fél Akadémiát, vagy talán az egészet. Talán jobb lenne, ha most nem találkoznának. Pedig annyira várta már, hogy láthassa, hogy ölelhesse, hogy csókolhassa. De nem lehet… ebbe bele kell nyugodnia… Talán, majd máskor. Risa is okosabb annál, mintsem hogy idejöjjön egy harcot provokálni. Talán majd holnap láthatja a lányt. Szörnyű lelkiismeret furdalása volt, amiért akkor régen bezárta. Annak köszönheti, hogy mára már biztosan megutálta. De nem szabadíthatta ki. Még most se lenne szabad itt lennie. Rido még nem halt meg. Bármikor visszatérhet. Azt pedig, hogy az ő karjai közt lássa kedvesét, nem élné túl. De most már mindegy. Ezen már nem lehet változtatni. Sem lelki, sem fizikai ereje nem lenne újra bezárni. Ráadásul most, hogy érzi a közelségét, pláne nem. Bárcsak újra együtt lehetnének, mint régen… Ekkor egy könnycsepp folyt végig Kaname arcán, majd fogta magát és visszament a dolgozó szobájába.

-          Hmm… nagyobb, mint amilyennek gondoltam – állapítottam meg. Majd egy nagy ugrással átugrottam a kaput. Eléggé nehéz volt, ugyanis a táskával együtt ugrottam. És mivel én is nőből vagyok, nem csekély sújt nyomott. Szétnéztem. Azt hittem, hogy ekkorra már itt lesz a kis fogadó bizottság is. Nem is rejtettem el az erőmet, így még a hold színét is megváltoztattam. Azaz öntelt Kuran most biztos azt hiszi, hogy nem tudom elejteni az erőmet. Tch… idióta. Ó, hogy én mennyire gyűlölöm. Nagyon meg fog még fizetni azért, amit tett. Mérgelődésem közepette észre se vettem, hogy egy alak jön felém a fák közül. Csak akkor vettem észre, mikor megszólított.

-          Nem hittem volna, hogy él még egy hozzád hasonló.

-          Az Akai családot nem olyan könnyű kiirtani, mint gondolná, vadász – s az utolsó szót jól megnyomtam.

-          Okos kislány. Mi dolga van erre egy magadfajta vámpírnak?

-          Tanulni szeretnék. Eléggé sokat lehet hallani erről az iskoláról vámpír körökben. És mivel az utóbbi ötven évet átaludtam, így jól jönne egy kis pótlás.

-          Nem hiszek neked – mondta hidegen. – Nekem egy magadfajta ne hazudozzon. Egyáltalán hol voltál? És hogy-hogy csak úgy hirtelen visszatértél?

-          Én csak azzal szoktam bizalmaskodni, akinek tudom a nevét.

-          Yagari Toga.

-          Akai Risa, örvendek.

-          Én annyira azért nem. És most mesélj, mi járatban van itt a vámpírok hercegnője?

-          Már kezdek félni magától. A korát elnézve biztos, hogy nem élhetett akkoriban, amikor a családom a fénykorát élte. Ennek ellenére mégis, mily sokat tud. Ez ijesztő – s halkan kuncogtam hozzá. Nagyon jó kedvem volt. Ezen az akadémián milyen érdekes alakok vannak. Tetszik, nagyon tetszik. Ha már úgyis itt vagyok, miért lenne baj az, hogy ha egy kicsit szórakozom? Fekete haj, kék szem – bár igaz, hogy csak fél, de kit zavar -, eléggé helyes és izmos. A sok harc megedzhette. –Ráadásul magát tartják számon a legerősebb vámpírvadásznak.

-          Velem ne kezdj ki kislány. Legszívesebben már most kilyukasztanám azt a kis okos fejedet, de sajna nem tehetem. Úgy hogy ne add itt nekem az ártatlant. Rosszul vagyok, ha csak rád nézek.

-          Ez annyira, de annyira kedves. Én meg ezek hallatán legszívesebben szárazra szívnám, csak hát nem akarom elrontani a gyomromat. Tudja, eléggé finnyás.

-          Te kis… - láttam rajta, hogy ez most betalált. A szeme elsötétült, majd hirtelen újra lehiggadt és szája sarka gúnyos mosolyra húzódott. – na és akkor mi van a kis fogadalmaddal? Mégiscsak jó az emberi vér, mi?

-          Maga meg honnan…?

-          Ugyan már – legyintett -, mindenki hallott a híres-neves hercegnőről, aki nem akart vért inni. Úgy mondták, hogy ez lett a végzeted is. Azt is, hogy annak idején te kezdeményezted a békét a vámpírok és a vadászok között.

-          Hah, kész híresség lettem. De, a pletykák ez esetben igazak. Tényleg megfogadtam, hogy nem iszok több vért, ahogy több embert se ölök meg. Én sose akartam vámpírnak születni. Hercegnőnek meg pláne. De a sorsot nem lehet megváltoztatni. Az vagyok, aminek születtem és megpróbálom a legjobbat kihozni az életemből. Én nem gyűlölöm magát, se a többi vadászt. Nem akarok háborút kirobbantani. Békét szeretnék. Ezért kérem, engedjen be. Ígérem, nem teszek semmit, amivel árthatnék a tanulóinak.

-          Furcsa egy vámpír vagy te. Lehet, hogy rosszul teszem, de elengedlek. Zero, mindent hallottál ugye? – erre egy srác ugrott le a közeli fáról. – A kisasszony itt akar tanulni, hát legyen. Az estisek biztos örülnek majd, hogy hercegnőjük visszatért.

-          Öhm, elnézést… - emeltem fel félve a kezemet, mint egy kisdiák.

-          Mi van?

-          Én a nappalisok közt szeretnék tanulni…

-          MI??? Elégedj meg azzal, hogy beengedtelek. Menjél csak szépen a magadfajták közé.

-          De uram, önnek is sokkal egyszerűbb lenne, ha a nappalisok közt lennék nem? Elvégre, így könnyebben szemmel tarthatna, ráadásul összeesküvést se tudnék szervezni.

-          Ez igaz… De miért érzem úgy, hogy itt sántít valami?

-          Majd meglátjuk… mi értelme lenne az életnek, ha minden választ csak úgy megkapnánk? Úgy nem lenne semmi izgi. Na akkor beleegyezik? – kérdeztem izgatottan, mint egy kisgyerek.

-          Biztos vagyok benne, hogy meg fogom bánni, de egye fene. Ha az igazgató is beleegyezik, akkor legyen. Zero, te kíséred fel a lányt, és pedig majd folytatom a munkád. Menjetek, gyerünk!

-          Hai – mondta a Zeronak nevezett srác.

-          Arigato, Yagari-sensei. Ígérem nem bánja meg – azzal kedvesen mosolyogtam rá. Ez nem az a fajta vámpíros mosolyom volt, ez igazi volt. Láttam rajta, hogy meg is lepte az őszinte mosolyom. Az ezüsthajú srác meg lenézően nézte csak a jelenetet.

-          Megyünk már? Nem érek rá egész este.

-          Hú, csak nem foglalt vagy, Zero-san?

Na erre enyhén elpirult. Olyan cuki volt. De a reakciójából ítélve ez nem az a fajta ’ lebuktam pirulás’ volt, hanem a ’ hogy mer ilyet feltételezni’.

-          Idióta. Menjünk már. Amúgy meg semmi közöd.

-          Oksi.

Azzal el is indultunk. Végigmentünk az udvaron, aztán be az épületbe. Eléggé tágas, szép és öreg volt. Olyan barokk stílusú. Bár lehet, hogy inkább reneszánsz. A franc se tudja. Na igen, ebből is látszik, hogy az IQ-m a nullához van közelebb. Hogy nekem milyen szép véleményem van magamról! Azt hiszem, ezt nevezik öniróniának. De szerintem ennek a Zeronak többet kéne az ilyet gyakorolnia. Ahogy néha végignéz rajtam… mintha egy fertőző betegséget hordoznék, pedig csak vámpír vagyok. Ha ezt szóvá is teszik, általában csak egy jó kis beszólással vágok vissza. Pedig, igazság szerint nagyon rosszul esik. Én nem tehetek róla, hogy az vagyok, ami. Bárcsak én is ember lehetnék… Ezt még senkinek se mondtam el, még Kanaménak se. Pedig ez a legfőbb vágyam. De az idők során belenyugodtam hovatartozásomba. Ettől függetlenül ha szóvá teszik, az nagyon szarul esik. El is határoztam, ha legközelebb úgy néz rám, akkor bemosok neki egyet, mese nincs. Kiskoromban, mikor megtanítottak az erőmmel bánni, akkor harcolni is megtanítottak. Ki tudja, lehet, hogy ezzel a sráccal szembe még jól jöhet. Bár… kinézem belőle, hogy simán le tudna verni közelharcban. A vámpírerőmet meg még se lenne igazságos bevetni ellene. Bakker… ez olyan gáz.

Elmélkedésemből Zero rántott ki azzal, hogy megragadta a karomat és megállított egy ajtó előtt. Meglepődve néztem rá, amiért hajlandó volt hozzám érni, de azt a tömény utálatot, amit megláttam a szemében, már nem tűrhettem. Ezúttal én fogtam meg az ő karját, és mire feleszmél egy üres folyosón találta magát. Én pedig teljes erőből a falhoz vágtam. Fel is szisszent a fájdalomtól.

-          Na ide figyelj, kölyök. Nem tudom, hogy mit képzelsz te magadról, de ha még egyszer így fogsz rám nézni, akkor esküszöm, hogy szárazra szívlak!

Ő csak nagy szemekkel nézett rám. Szegénykém totál leblokkolt. Hát igen, tudok én ilyen is lenni, ha akarok. De végül csak morgott valamit, amit én nem értettem. Ezért villám gyorsan ott termettem előtte és nyakánál fogva hozzápréseltem a falhoz. Kicsit még be is mélyedt. Na jó, ideje visszafognom magam. Azért mégse kéne teljesen felkenni a falra. Már épp elengedtem volna, mikor hasamnál megéreztem a hideg pisztolyának a csövét. Erre újra megszorítottam a nyakát, de ezúttal körmeimet is kissé belemélyesztettem. Ő pedig felhúzta a fegyverét. Végtelennek tűnő hosszú percekig voltunk így. Arcunk csak pár centire egymástól. Még csak nem is pislogtunk, úgy tartottuk fent a szemkontaktust.

De ekkor történt valami váratlan. Az ujjaimon szépen lassan végigfolyt a vére. Éreztem, hogy szomjúságom elemi erővel tör rám. Gyorsan ellöktem magam tőle és elfordultam. A szememben a vér színe táncolt, s szemfogaim is megnőttek. Lassan kissé botladozva indultam el a folyosón. Most nem biztonságos a közelébe maradnom. Olyan hülye vagyok. Túl feszítettem a húrt. Tudnom kellett volna, hogy aki ötven éve nem ivott vért, annak már a közelébe se szabadna mennie. Különben ki tudja, hogy mi lesz a vége. Nem akarok vérontást, és más halálát se kívánom. Kicsit gyorsítottam a tempón, de meglepő módon a vér illatát egyre közelebbről éreztem. Ekkor nem bírtam tovább, térdre estem. Ekkor megjelent előttem Zero.

-          Ch, szánalmas egy vámpír vagy. Gyenge és mihaszna. De – s itt hangja, mintha egy kicsit ellágyult volna – legalább részben őszinte. Az biztos, hogy nincs még egy hozzád fogható idióta – itt hangja újra a régi volt. Majd elővett egy zsebkendőt és letörölte vérét.

-          Kösz, te aztán tudod, hogy vidíts fel valakit – próbáltam mosolyogni, de mivel szemfogaim még mindig eléggé nagyok voltak így inkább nem nagyon erőltettem.

-          Kelj fel inkább és menjünk az igazgatóhoz. Túl sok időt fecséreltünk már el. Már rég vissza kellett volna mennem, őrködni – azzal el is indult.

Na jó, Risa. Ne legyél már ilyen szánalmas. Kelj fel. Megpróbáltam és, csodák csodájára: sikerült! Futva indultam Zero után, de nagy sietségemben felbuktam. Nem volt más választásom, belekapaszkodtam a srác kabátjába. Erre mindketten elestünk: ő arccal a földnek én pedig a hátán. Erre a puffanásra kinyílt az egyik szoba és egy szemüveges fickó nézett minket csodálkozva.

-          Szállj már le rólam! – mondta dühösen a prefektus.

-          Oh, bocsi – erre én piros arccal leszálltam róla.

A férfi még mindig minket bámult, majd egyszer csak elmosolyodott.

-          Szia, kedvesem. Én az iskola igazgatója vagyok, Cross Kaien. Mi dolga itt egy hercegnőnek?

-          Üdvözletem, Akai Risa vagyok. A többit pedig lehetőleg az irodában beszéljük meg, jó?

-          Hogyne – azzal utat engedve maga előtt beinvitált. Nem volt valami nagy szoba, de egy irodához képest eléggé otthonos. Az asztala előtt egy szék, egy kanapé és srégan két oldalt egy-egy fotel. Az igazgató széke is párnázott volt. Egy biztos, a kényelemre ad. Nagy megkönnyebbüléssel ültem le a kanapéra és kifújtam magam.

-          Gondolom, hosszú út áll ön mögött. Zero, készítenél egy kis teát, kérlek?

Válasz helyett csak morgott valamit, majd eltűnt az egyik e helységből nyíló ajtó mögött.

-          Nos?

-          Mint már mondtam, a nevem Risa. És szeretnék az ön iskolájában tanulni, mint nappali tagozatos. Tudom, hogy a fajtám miatt bizonyára előítéletei vannak e kérésem illetően, de biztosíthatom, hogy semmim olyat nem teszek, amivel árthatnék az itt tartózkodóknak.

-          Hmm… Érdekes egy hölgy, ön. Igazi nemes, diplomatikus, ugyanakkor határozott. A kérése meggondolandó. Ha ön tényleg az, akinek hiszem és mondja magát, akkor már csak a pletykák miatt is hajlom az igenre – itt hosszabb csöndet hagyott. Milyen átlátszó: megerősítésre várt. Hát, ha ennyire szeretné…

-          A pletykák részben igazak: csak egyszer öltem meg embert, és csak akkor szívtam utoljára emberi vért. A maguk és a vámpírok közötti békét is én kezdeményeztem.

-          És miért nem akar a többi vámpírral együtt tanulni?

-          Mint bizonyára ön is hallotta, mindenki úgy tudja, hogy az én családom kihalt és én is meghaltam. Ezzel szemben én itt vagyok. Nem hiszem, hogy mindenki tárt karokkal fogadna, pláne nem azok, akiknek a szülei, vagy a családja a Vámpírok Tanácsának a tagja. Elvégre, ha én itt vagyok, az azt jelenti, hogy a hatalom az enyém. Az én irányításom alá kéne kerülnie mindennek. És egy ilyen komoly hatalommal rendelkező személynek sok ellensége van. Ráadásul, alig ismerek valakit. Előbb szeretnék barátokat és támogatókat gyűjteni. Ezek mellett szeretném megtanulni mindazt, amiről lemaradtam az utóbbi időben. Plusz szeretném folytatni azt, amit egyszer már elkezdtem: a vámpírok és vadászok közti béke elősegítését és az ember-vámpír kapcsolatok javítását, azaz, ugyan azt, mint ön. Részben ezért is ezt az iskolát választottam. Remélem, hogy önben segítőt és támogatót is nyerek.

-          Maga nagyon érdekes személy, Risa-sama.

-          Kérem, inkább csak Risa.

-          Rendben, Risa-chan?

-          Na, jó. De csak önnek.

-          A kérésének eleget teszek, amíg úgy látom, hogy az imént elhangzottak igaznak minősülnek. Cserébe én is kérek valamit – ekkor az épp bejövő Zéróra kacsintott, aki épp most jött be a teákkal. Én is és az igazgató is vettünk. És hihetetlen módon Zero mellém ült le (persze tisztes távolságban).

-          És mi lenne az?

-          Gondolom, hallott Zero prefektusi teendőiről.

-          Igen.

-          Ez a munka nagy felelősséggel jár, ezért meg szeretném kérni, hogy csatlakozzon hozzá, mint társ.

-          Mi? – ugrott fel a srác egyből felháborodottan. – Mégis mit jelentsen ez? Nekem nem kell társ! Ráadásul ő egy vámpír! Mi lesz, hogyha elszabadul?

-          Már megbocsáss, Zero-san, de nem figyeltél rám? Már elmondtam, hogy nem iszom vért és a tablettákkal jól el vagyok!

-          Persze! Aztán meg egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a tanulók sorra eltűnnek!

-          Nem nézel te egy kicsit túl sok horror filmet?

-          Fogd be, vámpír!

-          Ne beszélj velem ilyen lekicsinylő hangnemben, vadász!

-          Inkább vadász, mintsem egy vérszopó!

-          Fogd be, vagy nagyon megbánod, te kis…

-          Ugyan már, gyerekek. Nem kéne így egymás torkának esni már az elején.

-          Maga fogja be! – kiáltottuk egyszerre Zeroval. Meg is lepődtünk a hirtelen egyetértésünkben. Ezt az igazgató ki is használta.

-          Ó, hogy milyen nagy köztetek az egyetértés! Látom, hogy szikrázik köztetek a levegő! Ez egy igen ígéretes kapcsolat kezdete.

Erre az ezüst fiúval összenéztünk és zavarunkban egyből elfordultunk. Így kiabálva tiltakoztunk. Az a hülye diri meg csak mosolygott. Ember… ez komolyan az életével játszik.

-          Na jól van, jól van. Tagadjátok csak, de én átlátok rajtatok. Risa-chan, itt a szobád kulcsa. Mivel már minden lány szoba foglalt, így sajna egyelőre a fiúkhoz kell, hogy rakjalak. Majd később találunk neked valami szobát. Zero, remélem nem haragszol, hogy a hölgy a vendéged lesz egy kicsit. Úgyis egyedül vagy a szobában. A francia ágyon elfértek mindketten. Az egyenruhád holnap megkapod. Tessék, itt a prefektusi karszalagod. Zero, kísérd el légyszi a szobájába a kisasszony és kérlek vigyázz rá. Viszlát! – azzal egy mozdulattal kirakott mindkettőnket.

Hát, ez nagyszerű! Nem elég, hogy a fiú részlegbe kell aludnom, még ezzel a pökhendi ficsúrral együtt, EGY ÁGYBAN kell aludnom. Na ez már végzetes. Az újdonsült társam is hasonlóan vélekedhetett, mert csak morgott és morgott… Gyorsan haladtunk, így viszonylag hamar elértük a fiúk hálókörletét. A cuccaimat persze magamnak kellett cipelnem. A világért se segített volna. A szobája meglepően nagy volt, bár eléggé búskomor, sötét és rendetlen. Na, itt el kell a női kéz. Morgott párat, majd kijelentette, hogy megy tovább őrködni, én meg addig pihenjek és pakoljak ki. Hát igen, köztünk csak úgy dúl a lámúr.

Oldal: III. Akai Risa
Risa-chan - © 2008 - 2024 - risachan.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat