Risa-chan

Egy elhagyatott helyen, a földalatti katakombákban, egy sötét és több pecséttel is lezárt helyen, egy cellában, láncra verve feküdtem a nyirkos padlón. Milyen rég volt már, mikor Kaname és én együtt játszottunk a hóesésben. Igen… akkor még milyen boldogok voltunk. Nem is sejtettük, hogy azokon az estéken, mikor a szüleink miről tárgyalnak, miközben mi kint játszunk. A háború… az alku… az árulás… az újabb harc… a vereség… És mi lett velem? Elárult az, akit a legjobban szerettem a világon. Akinek oda adtam volna mindenemet… még a véremet is… De nem… ő ennek ellenére elárult és bezárt ide… Ezt sose fogom megbocsátani neki! Idegességemben rántottam egyet láncaimon, de mind hiába… Már megtanultam az idők folyamán már megtanultam, hogy innen nem tudok kimenni. Ahhoz, hogy kijussak újra meg kéne erősödnöm, újra meg kéne ölnöm valakit. Nem! Azt nem! Azt soha többé! A könnyeim eleredtek, ahogy eszembe jutott annak a férfinak a tekintete, akit megöltem a trónért vívott harc előtt. Gyűlöltem azt az érzést, amikor hallottam, hogy a szíve egyre jobban felgyorsul az ijedtségtől, majd szépen, lassan lelassul, míg végül megáll. Akkor megfogadtam, hogy soha többet… soha többet nem ölök meg senkit. Még ha az életem múlik rajta, akkor sem. Újra mély letargiába estem, ahogy visszaemlékeztem Kaname árulására.

-          Hova megyünk, Kaname-san?

-          Ne aggódj, mindjárt megérkezünk.

-          Aj, de már olyan régóta megyünk, már fáj a lábam.

Nemsoká egy nagy rétre értünk ki. Onnan nem messze egy nagy kastély épült. Már eléggé lepusztult volt. Kedvesem (mert hogy ekkor még szeretők voltunk) egy nagy sziklához vezetett. Azt könnyedén arrébb gurította, és így egy alagút tárult a szemünk elé. Eléggé sötét volt benne, egy ember bizonyára még az orráig se látott volna. Ezzel szemben a mi vámpír szemünkkel úgy láttunk, mintha ki lett volna világítva. Ahogy haladtunk egyre beljebb és lejjebb, ugyanis a folyosó lefelé lejtett, egyszer csak befordultunk egy lefordulónál balra. Annak a folyosónak a legvégén (az azért jó messze volt) egy cellához értünk. A cella falaira furcsa jelek voltak festve. A drágám intett, hogy menjek előre. Bementem, de észre se vettem, hogy nincs mellettem, annyira elfoglalt a szimbólumok nézegetése. Egyszer csak megéreztem Kaname vérének az illatát, és hátra kaptam a tekintetem. Megharapta a kezét és a vérét rákente egy kint lévő jelre. Hirtelen minden jel felizzott körülöttem, fekete színük pirosra változott és éreztem, ahogy egyre jobban gyengülök. Végül olyan gyenge lettem, hogy már meg se bírtam állni a lábamon, így térdre rogytam. Lassan elhomályosult előttem a világ. Nem tudom, meddig lehettem így. Mikor észhez tértem, már ki voltam láncolva a falhoz. Megpróbáltam eltépni őket, de nem jártam sikerrel.

-          Nincs értelme próbálkoznod. A falon lévő pecsétek elzárják az erődet.

-          De… miért?

-          Amíg Rido él, se te, se én, se az emberek, se a vámpírok nincsenek biztonságban. Maradj itt, amíg meg nem ölöm őt. Az után visszajövök és ígérem, hogy együtt lehetünk. Túl becses vagy számomra, mintsem, hogy hagyjam, hogy az ő karjai közt végezd. Remélem, hamarosan újra együtt lehetünk, szerelmem. Addig is ég veled – azzal egy csókot lehelt a homlokomra és távozott.

-          Ne! – sikítottam. – Nem hagyhatsz csak így itt! Kaname! Kedvesem! Kérlek, gyere vissza! Majd együtt megbirkózunk vele! Ne hagyj itt! Én csak téged szeretlek! Sose hagynám, hogy összeadjanak Ridoval! Nem hallod? Gyere vissza! Én TÉNYLEG SZERETLEK! – már üvöltöttem, de nem érdekelt. A régi falak szinte már beleremegtem a kiabálásomba. De nem jött válasz. Soha többé. Egy árva hang se. Bezárt ebbe a földalatti börtönbe, melyből nincs menekvés.

Azóta már rájöttem, hogy nem azért zárt be, hogy nekem jobb legyen, hanem hogy neki. Önzőségből tette mindezt. És ezt sose fogom megbocsátani neki. Ki tudja… olyan régóta vagyok már itt. Vajon hány nővel hempereghetett az óta? Lehet, hogy most is egy kis kurvával van együtt. És… és ha feleségül vett már az óta valakit? Erre a gondolatra, iszonyatos haragra gerjedtem. Éreztem, hogy nem csak a testem, hanem a falak és a föld is beleremeg, ahogy az erőm a felszínre tör. Én itt vagyok bezárva, egy Isten háta mögötti helyre, míg ő éli világát? Na azt már nem! Esküszöm, esküszöm, hogy ezért bosszút állok! Minden erőmet bele adva megpróbáltam széttépni a láncokat. A falakon lévő pecsétek felizzottak, de a dühömmel még azok se tudtak mit kezdeni.

Szigorúan tilos volt egy tisztavérűnek szabadon engednie az erejét. De már semmi sem érdekelt. Az én erőm még így se teljes, csak akkor lenne, ha vért innék, az pedig nem fog megtörténni. Hatalmas erőfeszítésre volt szükségem. Úgy éreztem a fejem majd’ szét robban és a testem is lángolt. Majd egy nagy robbanás és végül sikerült! A láncokat kitéptem a falból, a szimbólumok pedig eltűntek. Eléggé kimerültem, de arra a gondolatra, hogy kiszabadultam, új erő költözött belém. Rohantam, ahogy csak bírtam. Kiértem a folyosón, a sziklát nagy erőfeszítések árán, de eltoltam és rohantam, amerre a lábaim vittek. Mikor elfáradtam megálltam és széjjelnéztem. Attól a helytől, ahol álltam, nem messze egy falu állt. Megörültem a gondolatra, hogy talán ott valaki tud majd rajtam segíteni. Egy kis erőt gyűjtöttem, majd újra futásnak eredtem. Az első faluszéli háznál álltam csak meg.

Bekopogtam és vártam, hátha kinyitja valaki. Már sötétedett, az ablakból fény szűrődött ki. Hamarosan lépteket is hallottam és egy középkorú nő nyitott ajtót. Ijedten nézett végig rajtam. Hát igen nem csodálom, elvégre annak idején fehér ruhám tiszta mocsok, kosz, alvadt és friss vér volt, hajam tiszta kóc és szintén véres, az arcomról és a többi testrészemről már ne is beszéljünk. Na de most az a lényeg, hogy valami hihető sztorit kitaláljak, hogy miért lettem ilyen. Az ötlet csak hamar megjött.

-          Kérem, segítsen. A családommal utaztam és banditák támadtak meg. Csak én maradtam életben. Kérem… - néztem rá könnyes szemekkel. Na igen, színészkedésből ötös.

-          Jaj kis drágám, gyere be gyorsan. Carl, kedvesem gyere!

Bevezetett a házba. Egyből a nappaliba érkeztünk. Egy negyven év körüli férfi jött ki az egyik ajtón. Barna haja, s szeme volt és megvetően nézett végig rajtam.

-          Már megint kit szedtél fel, asszony? Nem megmondtam a múltkor, hogy nem egy menhely vagyunk, akik minden útszéli csitrit befogadnak!

Ezután hosszasan veszekedtek, majd a nő – akit, mint kiderült Andreanak hívnak – bevitt a fürdőbe. Adott mindent: törölközőt, fogkefét, fehérneműt, egy fehér hálóinget. Vettem egy forró fürdőt. Jól megtisztálkodtam és felöltöztem. Szépen (bár nagy nehézségek árán) kifésültem a hajamat. A tükörbe megnézve magamat eléggé emberi külsőm lett. Csak szemeim izzottak továbbra is vörösen. A vámpírok világában ez jelentette azt, hogy a királyi család tagja vagyok. Az emberek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget neki. Ebből is látszik, hogy az emberek ostobák. Bár azok, akiknek van egy kis eszük félnek ezektől, a szemektől. Jól is teszik.

Levetett ruháimat kidobtam a kukába és kimentem a nappaliba. A fickó most már egészen más szemekkel nézett rám. Lám, mire nem képes egy alapos fürdés! Kaptam vacsorát, és a nappaliban aludhattam a kanapén. A Nap épp lemenő félben volt, mire felkeltem. Nem tehetek róla, vámpír vagyok. Bár a napfény nem árt nekem, de attól még nem szeretem. A nő örömmel látta, hogy felkeltem. Megköszöntem mindent és utcai ruhákat kértem, hogy távozhassak. Előtte azért még ennem kellett és egy újabb fürdőt vettem. Elmesélte, hogy volt a közeli városba és vett nekem néhány ruhát, meg egy táskát. Hálás voltam neki. Egy fekete trikót, pulcsit és csizmát vettem fel, egy sötétkék farmerral. Meg is lepődtem, hogy milyen csinos vagyok a tükörben. Megtudtam azt is, hogy kb. ötven évig voltam bezárva. Ez újra fellobbantotta bennem a haragot. Búcsúzásként könnyes szemekkel átölelt és sok sikert kívánt. Mikor összeölelkeztünk hirtelen nem bírtam elengedni. Éreztem vére édes illatát és hallottam, ahogy a vér folyik az ereiben. Gyorsan észbe kaptam és elengedtem. Ő ezt hál’ istennek a hála jeleként fogta fel.

Útbaigazítást kértem és elindultam a legközelebbi városba, ahol reményeim szerint összeakadok néhány vámpírral. Így is lett. Mikor megtudták, hogy ki vagyok, majd’ ki tört a gerincük a nagy hajlongásba. Megtudtam tőlük, hogy Kaname a Cross Akadémián tanul. Emellett meséltek az iskola felépítéséről és szabályairól is. A családi örökségem szerencsére megmaradt. Ezekből bevásároltam és eldöntöttem, hogy ideje az iskola padjait koptatom. Persze nem, mint estis, hanem mint nappalis. Úgy fogok keresztbe tenni annak a rohadéknak, ahogy tudok. A többi vérszívó, ha megtudja, hogy ki vagyok, biztosan mellém fognak állni. Senki sem mer majd egy Akaival ellenkezni. A motyómat megfogva útnak indultam: „Vigyázz Kaname, mert jövök!” Azoknak a talpnyalóknak meghagytam, hogy el ne merjék mondani senkinek se, hogy élek és, hogy mire készülök, mert felkutatom őket, és szárazra szívom. Ez hatott. Csak esténként utaztam, így két napba is beletelt az utazásom. De a második éjszaka közepén megérkeztem az iskola kapuihoz.

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat